Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Molnár Miklós: Dalma és Istók
Jóakaróim megsúgják, hogy Witold szaporán halad a munkával, valósággal megtáltosodott, és már a hegy túlfelén jár. Csákányának minden csapásakor a nevemet mondogatja. Nemsokára végére ér az irdatlan munkának. Witold szerelme eró's visszhangot ver a szívemben. Egy nap nem bírom már tovább: fólpattanok, és futva a hegyek közé indulok, hogy mielőbb láthassam Witoldot. Nem adatik meg nekem, hogy még egyszer találkozhassak kedvesemmel. Az irdatlan munka, amivel megbíztam, elkészült ugyan, ám Witold holtan fekszik a sziklaút végén. Hívatlanul ott teremnek Rheingold lovag talpnyalói, és sorra bizonygatják: Witold csakugyan halott. Mindenki azt reméli, hogy most már a lovagnak nyújtom a kezem.- O, drága Witoldom, hát meghaltál - rebegem. Mindenfelől, a szél és a patak zúgásából, a sziklák réseiből, a fák lombja közül Witold hívó szavát hallom: — Dalma, Dalma! - Lényem legmélyéig hatol a szerelem delejes szívása, mely Witoldból sugárzott át köröskörül mindenre. Testem erőre kap, majd elernyed. Mintha valami fortélyos kór fészkelődött volna a vérembe, valami bomlasztó vírus, álcázott betegség. A földre omlok. Mielőtt megáll a szívem, mert elfogytak a vörös vérsejtjeim,10 azt suttogom: - Hozzád indulok, Witold. ISTÓK Nekifohászkodok, akárcsak a halálugró a szakadék szélén, és föltárcsázom Dalmát. Nem maga veszi föl a telefont, hanem - micsoda otromba bunkóság ez is, a belem kifordulna, ha nem tudnám, hogy az országló ringy- rongyok bennszülöttek millióit száműzik bunkóságba emberemlékezet óta - a kislányával veteti föl.- KI AZ? - hallatszik a kényszeresen agyonsikált tyúkól mélyéről Dalma jegeces vijjogása. Léna, a dermedtre terrorizált kislány a nevemet rebegi. Erősen remélem, hogy előbb-utóbb sikerül kimenekülnie ellene folyamatosan pokoli bűnöket elkövető „leányanyja” fojtogató szárnyai alól. Az eszement tyúk fölcsináltatta magát valami Rheingold nevű nyámnyila pojácával, aztán kivágta a szerencsétlent, mint a használt kotont. A kislányát meg üti, ahol éri, két marokkal tépdesi a haját, a sodrófa állandóan ott a keze ügyében. Mihelyt kettesben marad a gyerekével, dühöngő őrültté válik. Valami sátáni gyűlöletközponból szünet nélkül sugárzott távparancsot teljesít: „Ölj!” - és Dalma öl, szóval, tettel, nézéssel, gesztussal, testtartással, gondolattal, hallgatással. Léna hiába van egyfolytában résen, anyja hangulatváltozásait nem tudja kiszámítani. Dalma lírai megenyhülései vulkanikus kitöréseinél is félelmetesebbek. Éjjel-nappal, lélegzetvételnyi szünet nélkül irányítani próbálja a kislány minden tevékenységét. Nincs nap csete10 „Az igazi költő arról ismerszik meg, hogy ha sokat olvasom, ha sokáig élek műve társaságában, megváltozik bennem valami: nem is annyira a hajlamaim vagy az ízlésem, inkább a vérem - mintha valami fortélyos kór fészke- lődne be, hogy megváltoztassa keringését, sűrűségét, egész jellegét. A költő társaságában a test erőre kap, majd elernyed és felbomlik. Mert a költő a bomlás ügynöke, vírus, álcázott betegség, a vörös vérsejtjeinkre leselkedő legsúlyosabb veszély...” - E. M. Cioran 861
