Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Molnár Miklós: Dalma és Istók

paté nélkül. Minden bolha elefánttá nő, és ádáz veszekedéseket szít. Léna életének pürrhoszi kis boldogságai olyankor csurrannak-cseppennek, amikor elutazik az anyja, de Dalma mindig Léna nyakán tartja a lasszót, bunkofonon akármikor ráröffenhet.

Rettenetes hétvégék. A fórtelem húsvétjai, mérgezett születésnapok, vér- fagyasztó karácsonyok. Léna tudja, hogy születhetett volna egy kishúga, de méhkaparékocska lett belőle; lám, a hugica jól járt. Nem reméli, hogy az erőszak valaha is véget érhet, erőszak nélküli világról nem is álmodik. Dalma kórboncnoki aprólékossággal gyilkolássza: betegségekre, gyalázkodásra, bizalmatlanságra, gyanakvó kuporiságra, sunyi gyűlölködésre neveli. Spontaneitását belefojtja, sőt bünteti; ténfergésre, unatkozásra szoktatja. Hordja a köveket a jövő gúlájához.

Csörtetés, majd Dalma öblös belebődülése a kagylóba: — NA? — Alighanem sósavat, kígyónyálat vagy patkánymérget reggelizett. - Szeretlek, Dalma - mondanám, de belém fojtja a szót: - PONT MOST KELL ZAVARNOD, AMIKOR A VÉCÉKAGYLÓT SÚROLOM?

Nyilván ma is kitört rajta a téboly: megint hozzácsapdosta Léna fejét a vécékagylóhoz, és (hipermarketben vásárolt akciós vértörlő szivaccsal) most takarítja el a vérnyomokat. A kagyló széléről nagy műgonddal lekaparja az agyvelőt, pirítósra keni, meghinti sóval, borssal, paprikával, fokhagymazúzalékkal, és megeszi. (A gyerekvelős pirítós a világhírű magyar konyha Vlagyivosztoktól az Alpha Centauriig keresett ínyencfalatja.) Léna beleszokott, hogy anyja folyvást velőtleníti az agyát. Ugyan már, egy kis agyvelővesztés: baga- tell, több is veszett Mohácsnál.

Szűkagyúság és brutalitás, aljasság és alantasság, elvetemültség és káosz. Megáll bennem az ütő, minden erőm elapad. Ha emberibb hangra vágyom, talán egy kajmánt vagy dögkeselyűt kéne fölhívnom inkább.

Miért is vesződöm tikkasztóan régóta azzal, hogy megakadályozzam, vagy legalább lelassítsam ennek a helybenámokfutó, szánalmas, de valahogy mégis angyali ribancnak az önfelszámolását, ennek az egyszerre sátánfingta és isteni szikrából kipattant kis göcsörtnek, a nekrofil léttagadás tövig rágott körmű, nikotinos ujjú fekete angyalának a pusztulását, miért remélem, hogy szerelemre, gyöngédségre, emberségre, önmagáért, a gyerekéért, a világért viselt felelősségre aj zhatok egy bolhacirkuszi primadonnát, egy repedt sarkú és agyú, guillotine-ölelésű, csikorgóan frigid ripacsnőt, akinek az egész élet csak nyilvános maszturbálás, mechanikus kéjgyártás, önerőből vagy statisztéria bevonásával, a legcsekélyebb tapintat, erkölcsi gátlás, tekintettel levés nélkül, saját ivadéka előtt és mellett, nyílt színen ingerelve, alkalmi vagy tartósan használt partnerekkel ingereltetve-baszatva magát, ráförmedve a szín, vagy éppen az ágy túlfelén félelmében becsináló, szitakötőként reszkető, csöppnyi lányra: „FORDULJ A FAL FELÉ!”, amerikai filmekből eltanult, kulisszaha- sogatóan hamis kéj rikoltásait utóbb azzal mentegetve: „ANYA AZÉRT KIABÁLT, MERT FÁJ A LÁBA”?

Gyehenna tombol a parancsoló én szintjén megrekedt nyers szörnyetegben, a sötét ostobaság pokla. Amihez csak hozzáér, Dalma mindent elpoklosít. Kiragadhatom-e a gyehennájából, hiszen, ahogy mondják, az ostobákat Jézusnak sem sikerült, holtakat támasztott bár föl, kigyógyítania ostobaságukból? Mire ez a nem szűnő lidércnyomás, ez a kútmérgező szappanoperett? Kül862