Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Marafkó László: Völgymenet

badon, ponyva nélkül. Ismerős szerezte alkalmi fuvar: az autó áruért megy a fővárosba, s mert nem üresen, olcsón megszámítják az utat. A havazás hol abbahagyja, hol újra rákezd, fehér bársonyréteget sző a heverő kék huzatába. A szekrényeken, polcokon nedvesen fénylik a lakk. A szótlan vezető mellé ülök. Feleségem a gyerekekkel a mögöttünk hagyott, eladott lakásból vonaton követi a nyitott platójú honfoglalást a hegyen. Arrafelé, ahol tizenvalahány éve az orgonásnál leszálltam a buszról.

Egyikünk fizetése három éven át az utolsó fillérig a baráti kölcsönök törlesztésére megy, aztán még mindkettőnkéből évtizedekig jókora summák a bankkölcsönre. A társasházi lakás meghirdetője a szerződéskötéskor - mintegy váratlan ráadásként — azt mondta: „Egyébként a Vezér ide nem messze lakott. Innen szőtte a szálakat, mint a pók.”

Néha az ismerősöket elvezettük arrafelé, némi bennfentes kukucskálásra. Az ötvenes évek közepéig ez zárt terület volt, ávós őrökkel, kutyákkal, a környékbeli villákban is megbízható emberekkel. Innen távozott 1956 nyarán a Vezér. Azzal a fenyegető ígérettel, hogy még visszatér. Az átalakított villában a környékre költözésünk idején már több család élt - inkább csak sejtettük, hogy nem akárkik. Az őrség valamikori épülete szerszámkamraként szolgált, a szemközti, egykori garázsban egy ideig apró élelmiszerbolt működött, ha épp nem volt zárva. A hatalmas kert akár egy romlatlan erdő. Ötvenhatban a környékbeli, szolgálati kolónia tagjai — úgymond az értékeket megvédeni - szőnyegeket, képeket vittek el. Alig lehetett visszaszerezni tőlük - mondta egy emlékező.

Állnak az ajtóban, a legjobb ruhájukban, izzadtan, kapkodják a levegőt. Váratlan látogatók, anyám és apám. S kezükben a bőrönd, az ötvenes éveket, a hatvanas éveket kiszolgált bőrönd, a szövet védőhuzattal, amely megóvta a sarkokat a leütődésektől. Az alkalmi fuvarozó rokon a kocsijából - idő híján - egy utcával előbb - ami itt egy hegyszintnek felel meg - kitette őket. Hetven felettiek, s a legmeredekebb utcán, kánikulában, gyalog kaptattak föl, amit mi harminc-egynéhány évesen is, ha lehetett, elkerültünk. Évekkel később aztán került lift is a hegyre: Trabant-rendszerű, nyomni kellett a gázpedált, s pöfékelt fölfelé, önfeledten köszörült lefelé.

Az ezredes azon az október végi napon kilép a kertből: az utcán szovjet páncéloszlop, némelyik tankban véres fejű katonák. A fővárosba vezényelt, elrettentésnek szánt hadosztály elszenvedte első veszteségeit, s elvonulási útvonalat keres. Az ezredes - nemsokára tábornok - oroszul segít a tájékozódásban. Teheti: a háborúban magyar tisztként került a frontra, szovjet partizánként tért haza. Nem tudhatja, hogy alig több mint egy hét múlva egy szovjet tábornok a megszálló haderő kivonásáról folytatott tárgyalás közben letartóztatja. Másfél év múlva kivégzik. Ez is az újságok egyenközleményéből tudható. Az, hogy itt lakott, csak harminc év múlva.

A langy nyári éjszaka bársonya. Percekkel ezelőtt szálltam le a vonatról. Éjfél elmúlt. Áz otthoniak nem tudják, hogy jövök. A sarok mögül két alak lép ki, a személyimet kérik. Vállukon a régi, dobtáras géppisztoly. Munkásőrök. Zseblámpa fényében vizslatják az igazolványt. Amikor évekkel korábban egyetemistaként hazautaztam, a vonaton civil ruhás rendőrök csörtettek végig, minden fiatalt igazoltattak, jó előre kiszűrni próbálván a netán nyugati határ felé tartókat. A disszidensjelölteket. De ilyen éjszakai munkásőrakció már rég

853