Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Marafkó László: Völgymenet

nem volt. Másnap a rádióból tudom meg, hogy „bevonultunk” Csehszlovákiába. Én meg - igazoltatás után - a csehszlovák határtól ugrásnyira levő' szülővárosomba.

Hegyi sereg ereszkedik alá az úton. Nem járnak a buszok, az autók, város- morajtalan a csend. A hó porcelánja beroppan, mint a száraz gally a talp alatt. A teljes úttest a gyalogosoké, ismeretlenek mosolyognak egymásra, s elegyednek beszédbe. A mínusz huszonöt fok közlékennyé tesz. Este a boltban már nincs kenyér. A pékségben műszakvég után is adnak egyet. Az isten hidegében csak egymásra számíthatunk.

Leérek a villamoszaj kaszabolta házak közé. Mögöttem a hegy hűvösbe fordult szívókorongja. A régi séta: elzúzosodott álom.

A térdem kissé fáj: évekkel ezelőtt meg kellett volna műteni. Még a Tra- bant-korszak előtt - adósságokkal jócskán teleaggatva -, sokszor megtettük reggelenként a buszmegállóig az utat, karunkon a gyerekekkel. Nem volt időnk sajogni.

Az arcot, aki új helyemen fogad, már ismerem, holott embere nem ugyanaz. Főnöknek persze főnök. Kedve szerint elbánhatna velem, s kész lenne rá, ha a félelem rezdülését vélné felfedezni rajtam, de ott inkább az önsorsrontás mazochizmusa, ami megfosztaná a kielégüléstől, így inkább kifárasztásom elnyújtható élvezkedését választja.

Nemrég véletlenül találkoztunk. Kezet fogtunk, s nem kést egymásra. Szikkadt tésztaarc. Úgy tett, mintha neki köszönhetném az életemet. Ennyit - úgy hiszi — már csak megérdemel, ha a termeszvilág, amit évtizedek alatt nyálával összeharácsolt, a szeme előtt olvadt semmivé. Meghagyom vélt igazában, elvégre tévedéseinkben egyek vagyunk e világon, s különbözőek a magyarázatban.

A lejtő alján megállók. Mögöttem a hegy, mint az átfordult idő: óriás talpa az űr, csúcsán lepréselt árnyalakom.

S újra a hang, tisztán, mintha angyal pendítené. Ősz kamaszként leplezném, ami leplezhetetlen, s akár a válasz is nélkülözhető, ez a rejtekező játék csak ahhoz kell, hogy elviseljem azt, ami még előttem van. Mindig abban bíztam, hogy majd mindent jóvátesz a másik életem, csak legyek túl a soros nyűgeimen. A mindig megfiadzókon. Magam előtt toltam a jövőt, mint kifutófiú a triciklijét, tele hiábavalóságokkal. A lejtőn meglódul előttem, immár nem pattanhatok rá.

A mályvabokor rámnyitja mélytűzű szirmait. Megvárt. Bármi s bárhogy történik, megvárt volna.

854