Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."

apokaliptikus végkimenetel szemétdombjára vetetten, a menetrend nélkül, ismeretlen irányba induló vonatokra várva, az azonosíthatatlan városok elnyűtt kulisszáin keresztülhaladva, az örökös fizikai kimerültség félhomályos állapotában leledzve - menekültünk, és minél messzebbre jutottunk, annál világosabbá vált, hogy nem csupán a homlokba hulló hajtincsű, csizmába állított, derékban körbeszíjazott, lánctalpon és keréken gördülő jelentékeny ócskavas állományt magáénak tudó idióta elől menekülünk; ő csak jelkép volt, amely mögött valami megfoghatatlan és iszonytató dolog állt, ánnak az őseredeti rettegésnek az arctalan és időtlen göröngye, amely még itt, a Centrál Park zöld pusztaságában is utolér.

Nos, a feleségem mindezt meglehetősen derűsen, sőt meghökkentően vidáman vette. Am egyszer, egy rendkívül kellemes kis kupéban ülve hirtelen zokogásban tört ki. - A kutya! - mondta a könnyeivel küszködve. — A kutyánk! Nem tudom elfeledni szegény ebet! - Bánata őszintesége rám nagy hatást tett, mert sohasem volt kutyánk. - Tudom - mondta -, de elképzelem, hogy mégis megvettük azt a szettert. Képzeld el, hogy szűkölne most a zárt ajtó mögött. - A szetter megvételéről sem volt szó soha.

Nem szívesen felejteném el azt a kanyart sem, ahol megláttuk az út közben meghalt atya vagy nagyapa teteme fölé hajló menekülő családot (két asszony és egy kisgyermek). Az ég összevissza tolongó, frissen nyúzott és kibelezett, egy idétlen fénysugár-nyalábbal egy gubbasztó domb mögül alulról megvilágított fekete felhőkkel volt telezsúfolva, egy poros platán alatt pedig ott feküdt hátán a halott. Az asszonyok már megpróbáltak kézzel és bottal sírt kaparni az útfélen, de a föld túl kemény volt, és foglalatosságukat félbehagyva, a szürke szakállát a menny felé meresztő halottól kissé messzebb, vérszegény pipacsok között ültek egymás mellett. A kisfiú állhatatosan kapir- gálta, turkálta, turkálta tovább a talajt egészen addig, amíg ki nem fordított egy lapos követ, és ünnepélyes tevékenységéről megfeledkezve, guggoltában ékesszólóan-finom nyakát a hóhérbárd elé tárva, csodálkozva és elragadtatottan a boly fölé hajolva figyelni kezdte, hogyan fortyan föl az, és erednek cikcakkban futásnak a félőrült aprócska, barna hangyák ezrei, akik félreeső zugokat keresve szertementek Gard, Aude, Drom, Var és Alsó Pireneus megyékben — miközben mi magunk még csak Pau-ban késedelmeskedtünk.

Spanyolországba nem tudtunk bejutni, és elhatároztuk, hogy Nizza felé haladunk. Egy Fougeres (tíz perces megálló) nevű mezővárosban kiküzdöttem magam a kocsiból, hogy vegyek valamit enni. Nem volt ott a vonat, amikor két-három perc múlva visszatértem, a bárgyú hivatalnok vénember, aki az elém táruló visszataszító pusztaságra - a két csupasz, közömbös sín közt a napfényben csillogó szénpor - felügyelt, durván közölte velem, hogy egyáltalán nem volt jogom itt kiszállni.

Valami jobb világban természetesen sikerült volna valahol elcsípnem az előzőleg kellő kioktatásban részesített nejem (nálam maradtak a jegyek és a pénz jelentős része), de a világ jelen állapotában hiábavalónak bizonyult a telefonnal való iszonyatos huzavonám, úgyhogy szakítottam a rám ugató távoli hangocskákkal, és feladtam néhány táviratot, amelyek bizonyára most is úton vannak, és még azon az estén fólszálltam a Montpellier-ig közlekedő helyi járatra, feltételezve, hogy annál tovább semmiképp sem sántikálhatott el feleségem vonatja. Nem találtam Montpellier-ben sem, és választanom

426