Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Pasztercsák Ágnes: Parasztábrázolás
A természet Isten által uralt, melynek minden egyes ember szerves alkotója, része, s ezen részek összessége adja a természet örökkévaló végtelenségét. Ember és természet ugyanazon törvények által meghatározott, ami az elbeszélésre vonatkoztatva azt jelenti, hogy a természet Nyman külső' és belső (lelki) otthonaként is értelmeződik, mely szemlélet előlegezi F.E. Sillanpää mo- nista természetfelfogását. Megfigyelhető, hogy a pap számára a természet menekülési útvonalat is jelent, egy helyet, ahol megélheti a teljes emberi, lelki felszabadul tságot. Ezzel az életmóddal Nyman kívülről nézve teljesen elégedettnek látszik, ám mind az elbeszélő erre vonatkozó kijelentései, mind a pap idézett gondolatai arról tesznek tanúbizonyságot, hogy alapvetően boldogtalan, magányos emberről van itt szó, annak ellenére, hogy fizikailag szinte soha nincsen egyedül. Magányát az őt körülvevő emberek személyes sorsába való belelátással, problémáik átvállalásával, s nem utolsósorban az alkohollal próbálja enyhíteni. Az elbeszélő kemény iróniája figyelhető meg ezzel kapcsolatban, utalván arra a kritikai attitűdre, amellyel a narrátor a tiszteletes jellembeli gyengeségeihez, önsajnálatához viszonyul: „Töprengett, hogy néki még csak szenvedni sincs joga, s arra sincs, hogy valamit megfigyeljen, mert bátortalanul és fásultan egyre csak bolyongania kell. Pedig nem volt fásult. Senki sem tudott úgy szenvedni, mint ő. Most is mindenért szenvedett, gyarlóságért, emberi nyomorúságért, amelyet egymaga érzett, mindenért. Szenvedett azért, hogy a fának nőnie kell, mégsem mozoghat... De mindenekelőtt azért szenvedett, mert elszorult a melle és majdnem megszakadt a szíve, az ő magányos szíve, amelybe a világ búja beleszorult.”10 Az elbeszélő és a pap közötti distancia ennek ellenére nem mondható jelentősnek, amit bizonyít, hogy az elbeszélő a tiszteletes nézőpontját engedi a legnagyobb mértékben érvényesülni, s ez az övével rokonnak mondható. Az elbeszélőnek a papról kialakult véleménye a regény folyamán fokozatosan egészül ki Koppelmáki lakóinak véleményével, függetlenül attól, hogy ezek összhangban vannak-e egymással. A pap életvitelét a nála sokkal iskolázatlanabb, műveletlenebb paraszti miliő sem érti, a társadalmi hierarchiában való fokozatos lejjebb kerülését személyes tragédiaként értelmezik. Tisztában vannak viszont otthonról hozott műveltségével, s élettapasztalatával, ami miatt minden kérdésben adnak a véleményére. Ez a momentum a paraszti rétegre nézvést is példaértékű, hiszen rávilágít arra, hogy mennyire zárt ez a közösség, ami itt fizikailag is értelmezendő, s ennél fogva az információ hiányát is jelenti. A pap ebben a közegben a világ felé való nyitottság eszközeként értelmeződik, hírvivő és hírhozó is egy személyben. E zártságnak, elszigeteltségnek egyik szélsőséges bizonyítéka, amikor a gyerekek a várost egy fantasztikummal teli világnak hiszik, ahol mindig nappal van, és ahol az angyalok laknak. Nyman csavargó életformáját az elbeszélő tulajdonképpen e bezártság felől látja részben legitimálhatónak, hiszen az öreg gazda gondolataiba helyezkedve elismeri az ezen életforma nyújtotta tapasztalatok értékét: ,A.z ember vagy a gondolatok világában vándorol, vagy a való világban. S az utóbbi mindig többet lát, mint az, aki helyben marad.”11 Nyman mint értelmiségi maga sem elégedhet meg ezzel az életformával, amire az ezzel kapcsolatos folyamatosan ismétlődő töprengései, illetve önreflexív értelmű álma is utal, melyben jelképesen Isten előtt vet számot életével. 809
