Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim
Jerzy Giedroyc Kezemben tartom a folyóiratát. Rajta a fekete keretes nagy betűk: utolsó szám. Meghalt a szerkesztő', véget ért a folyóirat pályája. A 2000. esztendő október hónapját olvashatjuk a címlapon. A párizsi Kultúra utolsó számával befejeződött a XX. századi lengyel művelődéstörténet egyik sajátos fejezete. A nagy szerkesztő, aki több mint fél évszázadon át lengyel folyóiratot jelentetett meg Nyugaton, Jerzy Giedroyc 1906-ban született az orosz cár alattvalójaként Litvániában. A lengyel glóbusznak, ha szabad így mondani, ezen a nagy romantikusokat termő vidékén, a végeken, ahol a modern nemzet eszméjének fólszárnyalása előtt testvéri együttélés volt a jellemző népek, nyelvek és felekezetek között. Ezt a Litvániát vallotta hazájának az európai romantika kivételes nagyságú géniusza, Mickiewicz, majd jó századévvel később Czeslaw Mítosz. Litvánia, a nagyfejedelemség a maga lengyel-fehérorosz—litván-zsidó világával. Ahol századokon át élvezték a felekezeti toleranciát a pravoszlávok, a Mózes-vallásúak és a kisszámú reformátusok, a muzulmán vallású tatárok meg az Ószövetséget követő, kipcsak-török nyelvet beszélő karaimok. Ahol a cári zsarnokság és oroszosítás nyomása alatt is élt tovább ez a hagyomány. Ahol a történelem rétegeinek sajátos egymásra csúszása következtében a nemzet előtti világ üzenhetett valami fontosat arról, milyen lehetne, lehet egy olyan nemzet utáni világ, amely egyáltalán nem kívánja megszüntetni a nemzetet, csak a kizárólagosságot óhajtja belőle kioldani, hogy jobban érvényesüljenek a tájhazák és a kulturális szimbiózisok színei. Egy ilyen utópiának volt Jerzy Giedroyc a szívós munkása. Akinek módja volt — mint szerény személyemnek - több mint két évtizedig rendszeresen olvasni a párizsi lengyel Kultúra című folyóirat számait, bízvást tanúsíthatja, hogy milyen széles láthatárt kínált ez az orgánum. Nem érezhetett belőle az ember emigráns köldöknézést, bezárkózást vagy kicsinyességet. Annál inkább nyitottságot, hajlamot a dialógusra, magas színvonalú szerkesztői munkát. Elkötelezettséget, de semmiképpen nem valamiféle ideológiai kötőféket, hanem bizonyos értékek töretlen vállalását. Az egyiket közülük nevezhetem akár Kö- zép-Európának is. Hiszen ez volt a Litvániából, hercegi családból származó szerkesztő egyik legfontosabb célja. A lengyel gondolkodás közép-európai horizontjának a megformálása. A XX. század elején a lengyel nacionalizmus egyik ága az etnikum bástyáját kívánta felépíteni, mintegy válaszképpen a több mint száz éve tartó szétdaraboltságra. Paradox módon ennek a hagyománynak a kirekesztőleges- ségét 1945 után a szovjetekkel kollaboráló lengyel kommunisták is átvették, hiszen Sztálin jutalmaként az új Lengyelország gyakorlatilag majdnem kizárólagosan lengyel anyanyelvűvé lehetett. Voltak olyanok a lengyel szellemi életben, akik ezt a változást történelmi eredményként üdvözölték. Giedroyc ezzel a szemlélettel szállt szembe. És milyen szerény eszközökkel! Ebben az utolsó számban meséli el Mítosz, hogyan festett 1951-ben Párizs külvárosában a szerény szerkesztőség, melynek egyetlen asztala szolgált a munka elvégzésére és étkezésekre is. Mennyi eltökéltségre, energiára volt szüksége a szerkesztőnek, hogy folytassa a munkáját. Ami akkor meglehetősen reménytelennek látszott. Hiszen ő és két munkatársa egy olyan hatalmas impériumnak voltak az ellenfelei, amely nemcsak a háborús győzelem és 764
