Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim
hatalmas területekre kiterjedt befolyásolását élvezhette, hanem a nyugati világ lelkei fölött is uralkodott. Következetes munkával kiterjesztette a szerkesztő a lengyel-ukrán, lengyel-fehérorosz, lengyel-litván közlekedés szükségességét. Leszámolt a lengyel illúziókkal, bátran nyitott a szomszédok felé. Amikor a hetvenes-nyolcvanas években, majd a demokratikus átalakulás idején tapasztalni lehetett Lengyelországban a szemlélet változását, szellemi emberek, politikusok módszeres kapcsolatépítő munkáját, arra gondolhatott az ember, Giedroyc munkájának gyümölcseiről van szó. 1987 októberében már nem kellett túl nagy bátorság ahhoz, hogy személyesen is tiszteletemet tegyem a Kultúra szerkesztőségében. Volt ott egy korábbi névjegyem, Czestaw Mítosz Szülőföldi Európa című esszékötetéről megjelent náluk egy írásom. Ma minden köntörfalazás nélkül elmondhatom, hogy nem kértem hozzá engedélyt a Szerzői Jogvédő Hivataltól. Ez az intézmény volt akkoriban a kifelé szánt írásbeli produktumokat cenzúrázó instancia is. Hamar megegyeztünk telefonon „titkárságával”, ugyanaz a hölgy lehetett, aki fogadott Maisons-Lafitte-ben, tőle érdeklődtem meg, mikor kereshetem föl a szerkesztőséget. A párizsi régió egyik kisvárosában egy régimódi házba kellett csöngetnem. Bevezettek, és teával kínáltak. Kisvártatva hozzámlépett az akkor nyolcvanegyedik évében járó öregúr. Finom arcvonásait nem rontotta el az idő. Törékenynek látszott, és elegáns volt. Elfogódottságomon úgy segített, hogy ő beszélt. A lengyel irodalomról, írókról, történelemről. Szellemesen és tárgyilagosan. Egy pillanatig sem éreztem műveltségének a csillogását, mindig a szóban forgó jelenségre irányította a figyelmemet. Kérdezett ő is, megpróbáltam arról beszélni, ami a legnehezebb, a magyar szellemi élet jelenségeiről, akkori reményeinkről. Pontosan tudtam, hogy történelmi jelentőségű házban jártam. Ma, amikor már csupán emlékekről beszélhetek, csak a dunaparti tanítvány elkésett köszönetét önthetem szavakba. Milo Urban Nézem a fényképet. Ott, a pozsonyi lakásban, a Károlyfalvi úton, ahol 1974 augusztusában találkoztam vele. Rokonszenves nyílt tekintet, hátrafésült haj, jól szabott zakó. A kép a harmincas évek hangulatát idézi. Egy beérkezett, szerény és öntudatos fiatalembert látunk rajta. Csinos ember volt, mondja a felesége, a kilencven éves néni. Nem érzek különösebb meghatottságot a hangjában; inkább tényt közöl velünk, olyasmit, ami magától értetődő. Azon a nyáron töltötte be a hetvenedik évét, amikor Karol Wlachovsky elvitt hozzájuk. Tudtam, kiről van szó. Milo Urban legenda volt. A szlovák irodalom nagy örege, akinek Élő ostor című regénye kötelező olvasmány volt a középiskolában, de őt magát inkább a múlthoz számították, mint a jelenhez. Híres regényét én néhány évvel azelőtt olvastam magyarul. Az első világháború végén játszódik, és a falu lázadását mutatja be; a szegények, a lentiek lázadását a fönnálló renddel szemben, az elkeseredett düh kirobbanását, pusztító haragját a hatalmaskodók, az urak, a polgárok ellen. Az expresszionizmus 765
