Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim

Laci bácsi szinte tanárként faggatta Herbertet, egy olyan nemzedék képviselőjeként, amely még az első világháború előtt járt gimnáziumba. Talán a két világháború közötti lembergi gimnázium atmoszféráját érezte ekkor Herbert, annak a világnak a lehelletét, amelyik őt formálta, amely élete végéig viszonyítási pont volt számára. Amikor néhány évvel később láttam Krakkóban Wereszycki professzort, a költő lembergi történelemtanárát, eszembe jutott Baránszky-Jób László, aki szép esszét közölt Herbertről az Új írásban.

Varsóban a hadiállapot idején látogattam meg Gimes Románával a költőt. Egyáltalán nem volt pesszimista. Mintha megfiatalodott volna a próbáló időben. Nem is annyira testileg, mint inkább lélekben. Élete történetéből eszembe jutott az az idő, amikor - a világháború végén — az erdei harcosok közé tartozott, s szembeszállni készült a szovjet megszállókkal, akiket ő már 1939 őszéről ismei’t, hiszen szülővárosába a totalitarizmus keleti birodalmának a katonái vonultak be. 1983-ban ellenálló volt megint. Ekkortájt írta híres versét, melynek címe is ezt a szellemet sugallja: Jelentés az ostromlott Városból. Ennek a Városnak, nagybetűvel írva, mert nemcsak Varsót jelenti vagy Lengyelországot, hanem azt a világot, amelyben egyértelműek az értékek, az igazság igazság és nem hazugság, Város, mely nemcsak hely, hanem szellem is; nos ennek a Városnak a tanúságtevője, harcosa volt a költő az ostromzár idején.

Miben hitt ott akkor? Valószínűleg nem gondolt arra, hogy a kommunista diktatúrának már nincsenek évtizedei, legfónnebb évei.

Derűjét az a megfontolás táplálta, hogy neki nincs vesztenivalója, mert nem akar semmit ettől a hatalomtól. Belső szabadságát, morális tartását nem vehetik el tőle. Magatartása példává lett azokban az években. Kisugárzó ereje felért nem egy rendőri hadosztállyal. Verseinek hőse, Cogitó úr - aki inkább antihősként kerülgeti a nagybetűs Történelem XX. századi csapdáit - illúziók nélkül látja mindezt, az esendő ember szerény esélyeit, kiszolgáltatottságát, ugyanakkor az erkölcsi tartásban az emberi méltóság és szabadság elkoboz- hatatlan tartalékait.

Párizsban fásultnak és elkínzottnak láttam az arcát. Tudtam, hogy betegeskedik, úgy éreztem mégis: különös kontraszt a varsói tél bizakodó Her- bertjéhez képest. Ott, a hadiállapot idején mintha jobban elemében érezte volna magát. Itt, ennek az országnyi városnak egyik kispolgári negyedében és kényelmében felesége gondoskodása mellett is szerencsétlenebbnek láttam. Őszintén örült, hogy Bethlen Gábor díjat fog kapni Budapesten. Kis türelmet kért, s míg én igazi lengyel teát kortyolgathattam, ő visszavonult a szomszéd szobába, hogy megírja üzenetét a Bethlen Gábor Alapítványnak. Talán félóra telt el, és felolvasta a szöveget. Tömör, kristálytiszta mondatokban vallott a közép-európai szolidaritásról benne.

A díjátadó ünnepségre nem tudott eljönni. Attól tartott, tőlünk nem mehet vissza Franciaországba. Gondolom, örült volna a Sinkovits Imre tolmácsolásában elhangzott versnek. Első alkalommal szólalhatott meg nagy nyilvánosság előtt a budai királyi palotában a cenzúra által évtizedeken át eltüntetett címével: A magyarokhoz.

763