Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim
KISS GY. CSABA Találkozásaim Zbigniew Herbert Háromszor találkoztam vele. Először Pesten, azután Varsóban, utoljára pedig Párizsban 1987 októberében. Halálának a híre többnapos késéssel jutott el hozzám 1998 nyarán. A magyar hírközlő eszközök nem beszéltek róla. Elvégre nem amerikai popsztár volt, nem messze földön híres kuruzsló vagy nemzetközileg jegyzett szélhámos. Lengyel volt és költő. És nem elég hozzátenni, hogy a XX. század egyik legnagyobb lírikusa; nekünk, magyaroknak van még egy külön okunk, hogy számontartsuk emlékezetét. 1956 őszén írt hozzánk, magyarokhoz, az akkori magyarokhoz egy fájdalmas-szép verset. Testvéri szív üzenete volt ez a vers. Az együttérzés, a tehetetlenség kiáltása. Kiáltás a pusztába. Sóhaj a reménytelen reményről. Amikor először láttam, magyar nyelvű verseskötetének megjelenése alkalmából érkezett Magyarországra. A mosolyára emlékszem. Mintha el sem maradt volna sehol az arcáról. Ott bujkált mindig a szája szögletében. Kávéházban, vendégségben, kiadóban. Néha egy huncut kópé képes felét rajzolta meg ez a mosoly, máskor egy sokat tapasztalt bölcs derűjével nézett ránk. Még találkozásunk előtt mesélte Gimes Romána, a lengyel irodalom szeretetével eljegyzett nagyszerű fordító és szerkesztő asszony, hogy Herbert a gépen elvesztette valahogy az útlevelét, s csak meglehetős herce-hurca (nemzetközi telefonok, aggódó és vizslató hivatalok intézkedései) után léphetett ki költőnk magyar földre, jöhetett ki a nemzetközi térből a városba. Amikor eme kalandjáról mesélt, úgy idézte fel a történteket, mintha nem is vele esett volna meg az egész. Elbeszéléséből azt érezhettem, ő bizony egy csöppet sem izgult azért, hogy vajon beengedik-e Magyarországra útiokmányok nélkül. Nem tartotta magát a helyzet foglyának. Nem érezte magát kiszolgáltatva. Sem a körülményeknek, sem az intézkedőknek. Imponálóan szabad ember volt. Amikor a Népszabadság - a Néprabság cím talán hitelesebb lett volna - kereste Zbigniew Herbertet, csak annyit kérdezett: ki adja ki ezt a lapot, s mikor megtudta, hogy a párt, nem kereste hosszan az elutasító választ. Megkérdeztem tőle, hogy járt-e már Magyarországon, de már nem emlékszem, mit válaszolt. Igyekeztem arra figyelni, mit mond irodalomról és történelemről. Nem fitogtatta műveltségét, nem akart beszélgetőpartnerei fölé kerekedni. Érdeklődő, a másik emberre kíváncsi tekintetére emlékszem. Nagyszerű irodalomórát tartottak nekem Baránszky-Jób Lászlóval, amikor a lengyel költőt a magyar esztéta olvasmányairól, irodalmi élményeiről kérdezte. 762
