Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Szentmártoni János: Koppány Zsolt balladái
a fájdalmas szerelmek, a gyűlölve-szeretett gyermekkor kálváriáját lélekben újrajárni - mintsem hogy szétforgácsolódjunk mostani világunk ostoba, átlátszó, felszínes, agyonpörgetett és a totális szellemi agyhalál tüneteit produkáló mókuskerékben. Támasznak pedig marad a hit. Elsősorban az önmagunkba vetett. S azon belül vagy azáltal pedig a kiküzdött és megszenvedett istenhit. Szerzőnk esetében katolikus formájában, mely gyermekkorban még a templomba kergetett, ma már „csak” áthatja minden mozdulatunkat, és szeretni tanít. Még azt is, aki bántott. Mert felemel olykor még a legmélyebb árokból is, lebegtet kicsit a fű fölött, hogy jobban szétnézhessünk, önmagunkban és a világban. Hogy rádöbbenjünk: végső soron nem a bosszú vagy téves indulat alakítja sorsunk, hanem az élet szava, mely legnagyobb nyomorúságunkban is tisztára mosdat. Koppány Zsoltnak — mint már utaltam rá az elején - nem lebilincselő írói stílus jutott osztályrészéül, mely szinte végigsiklatja olvasóját a történeten; sem „könnyed” irónia, mely segíti a tisztes távolban maradást. O szinte kifaragja a szavakat; durva anyagból dolgozik, akár a kőszobrászok. Humora keserű, önmagát is pellengérre állító fekete humor. így szinte észrevétlenül csalja be olvasóját az eseményekbe, melyek sodrában azonban nem kezd el mentegetőzni, hebegni-habogni, elkenni dolgokat, még csak vallomást sem tesz, csupán rögzíti magát az élményt, hogy kezdjenek vele valamit, feltéve, ha akarnak. Mindezt lírai, rövid és pontos leíró betétek tarkítják, melyek kameraként közelítenek rá pillanatra-percre egy-egy emberre, helyszínre, szituációra. Prózába szövegezett modern balladák ezek az írások, azok teljes felszereltségével: visszafojtott feszültséggel; megnyomorított sorsú, de lelkűk legmélyén - sokszor még önmaguk elől is rejtetten - tisztának megmaradó figurákkal; filmszerűen váltakozó belső (emlékben élő) és külső (többnyire külterületi) helyszínekkel; a tragédia elvarratlan szálaival... És hiába az elbeszélő-váltások sora, minden történet mélyén maga az író személyes (közvetlenül és közvetetten megélt) élményei állnak; semmi kita- láció, absztrakt torzítás. Kivéve talán a kötetzáró Némafilm-et, mely az emberben felgyülemlő és forrpontra sűrűsödött félelmek kivetülése egy abszurd pantomim koreográfiájában - de erről majd később. A Dachau-t megjárt, de élettől erős zsidó öregasszony, Glauber Eszter, aki a temetőben anyja sírját kutatja, a kórházban fájó derekát vizsgáltatja, rumlis lakásában lágerélményeit meséli szinte egyszerre; Báró Weingruber Gaszton, az egykori Európa-bajnok bokszoló, aki öltözőőrként pártfogásba veszi a tizenöt éves sihedert, nápolyival és földrajzi feladatokkal színesíti annak zilált életét, s ha kell öklével védelmezi; Dreckner bácsi, a nyugdíjas ping-pong edző, kinek öregkorára „úgy maradt a feje” (szüntelenül mintha a labda útját kísérné); Pipi, a Dontól visszatért félkarú, félbolond hajléktalan, aki egykori felesége otthona körül vállal folyton alkalmi munkákat, s csak abban a pillanatban árulja el lányának, hogy ő az apja, mikor az állapotos lesz, és meg akarja tartani gyermekét, de a nevelő nagynéni hallani sem akar erről (Pipi aláírja a gyermekmegtartási kérvényt, hogy érettségi előtt álló lányát boldognak láthassa) ... - mind-mind olyan portrészerűen - a saját cselekedeteik által - megrajzolt szereplők, kiknek sorában hitelesen és megrázóan rajzolódik ki az említett korszaknak minden abszurdba illő realitása. A történetek mozaikján belül pedig fokról fokra bontakozik ki egy önélet723
