Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Szentmártoni János: Koppány Zsolt balladái

rajzi kisregény képe, mely a főhős (Benhúr, Zoltika, Hőgyészi Zoltán, Koppány Zsolt) életét ábrázolja kisgyerekkortól az íróvá válásig. Egy régi-régi tél disznóvágásának tragikusan kijózanító pillanatától kezdve, az idősebb és könnyűvérű lányokkal való szexuális játékokban az ismeretlen anya érintését kereső élményeken, a Jávor-bajuszú, snájdig és büszke apa emlékén (aki jobban fél attól, hogy egy idő után már nem fordulnak utána epekedve a lányok és asszonyok, mint a haláltól), az iskolai, majd a katonaságbeli megaláztatásokon át, az íróember kétkezi munkára kényszerüléséig, végül a már mindezen cinikus, de megbocsátó mosollyal végigtekintő ember gesztusával bezárólag - mindmind sorsformáló epizódjai a szerző életének.

E legutóbbira példa maga a címadó novella is. Az elkésett halottban a rideg és megkeseredett Ibóka nénit temetik, az ekkorra már férfivá lett Benhúr mostohaanyját, akinek egyetlen gyengéd szava vagy érintése sem volt az egykori kisfiú iránt - de az illetékesek véletlenségből felcserélték a holttesteket, így Ibóka helyett egy összeaszott testű férfihulla fekszik a ravatalon. Időbe telik, míg helyre áll a rend, s a borzongatóan hideg télben való várakozásban újra és újra feltolulnak az elbeszélő emlékei. Kiderül, hogy édesapját a testi öregedéstől való irtózása végül is két vállra fektette: fagyállóval végzett magával a kertvégi kamrában. Hogy édesanyja (akit soha nem látott) lecsúszott nemesasszony volt, még csak felé sem nézett gyermekének, elhagyatottan, alkoholizmusban halt meg... ,Apa három munkatársa lézeng, meg két nő. Mi lesz már? Nem volt elég a késés? Sehol senki. A szirénázó autó is kikanyarodik, fáról és elhúz. Sírásók sincsenek. A koporsó födele a falnak támasztva magasodik. Lejárt a munkaidejük, magyarázza az intéző, mozgó emberke. De segítek. Azzal rá tette a fődéit Ibókára. A többi a maguk dolga. Van lapát is! Mint a négy százados a dán királyfit, vállunkra emeljük a testet. Van vagy négyszáz méter a lékelt föld. Nem tudunk finomkodni. Ibóka rázuhan apára. Föld alig. Pár lapát és a sír bezáródik. Magam szúrom fejtájékban a földbe a keresztet. De miért kellett Ibókát apára temetni? Mikor nem is volt a felesége? Hogy nyomja őt tovább, huszonöt évig a Föld középpontja felé? Folyik rólunk a víz. Fölnézek. Fák tetején finom, apró mozgások. Megannyi lélek mennybe készül. Ibókáé is tápászkodik. Mintha halvány tüzet látnék körülötte. Hófehér izzást. Ballagunk kifelé a temetőből. Én mégiscsak exhumáltatom apámat, ha eljön az ideje. Elza mellé temettetem. Akárhogy is, a szüleim voltak. A délutáni fagyban elmúlt már negyed négy. Szendvicsre se gondolt senki. Nemhogy halotti torra.” - zárul ekképpen a rendhagyó temetés.

A Némafilm - ahogy már korábban jeleztem - kilóg kissé e novellák sorából. Talán Brunuel rendezhetné. A főszereplő egy konyhán dolgozik mosogatófiúként; időnként összetör egy-egy tányért, poharat, kancsót, azok szilánkjait becsomagolja, majd postára adja. Aki e különös csomagokat a legnagyobb természetességgel fogadja, vitrinébe helyezi, egy falubeli, szikár, fekete ruhás öregasszony. (A két eseménysor részletei klipszerűen egymást váltogatják.) Egy napon a fiú szerelmi játékba kezd egyik kolleginájával, majd egy váratlan pillanatban lába közé szúr konyhakéssel - s a következő jelenetekben a vidéki öregasszony már női kezet, lábat, törzset kap postán, mindezt ugyanúgy gondosan kicsomagolja, és formaimban tartósítja. A fiú egy nap haza(? jutazik, az öregasszony (talán az anyja?) ünneplőben, az asztal megterítve várja, ám a teríték a postán kapott konyhai törmelék összeragasztgatott darabkáiból áll,

724