Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Irodalmunk és az európai integráció
vényében, hogy ez utóbbi országokban milyen mértékben szilárdul meg az a demokratikus intézményrendszer, amelynek szerves részét képezi a nemzeti kisebbségek és a kisebbségi kultúrák szabad fejló'désének biztosítása. Mindez azt is jelenti, hogy a Magyarországgal szomszédos országok csak akkor tudnak eleget tenni az európai integráció követelményeinek, ha a demokratikus intézményrendszer működését és szükséges további kiteljesedését nem fenyegetik antidemokratikus erőit. így Szlovéniában és Szerbiában a következő választások alkalmával nem kerül sor nacionalista visszarendeződésre és Romániában meg tudják fékezni a Vadim Tudor és Funar nevéhez fűződő szélsőjobboldali előrenyomulást. Mindenesetre azt itt és most is rögzítenünk kell, hogy a teljes magyar kultúra európai jelenlétéért és kívánatos térnyeréséért a magyarországi kormányzat, a magyarországi kulturális intézményrendszer a felelős. Ennek az intézményrendszernek kell elősegítenie azt, hogy az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági, mi több, a nyugati magyar irodalom, magyar kultúra is szerepet és hangot kapjon abban a virtuális kórusban, amelyet az uniós nemzetek irodalma és kultúrája alkot. Felelősségünk nem kicsiny, ennek a felelősségnek okos stratégiai munkával, szorgos igyekezettel és bizony anyagi áldozatok vállalásával tehetünk csak eleget. Irodalom és „országimázs” A szépirodalomnak, miként a kultúra más ágazatainak is mindig igen nagy szerepe volt a nemzeti arculat, az „országimázs” alakításában. Mi több, olyan kisnépek esetében, mint amilyenek a közép-európai régió népei, többnyire nem a politikai, katonai és gazdasági sikereknek volt ilyen szerepük, hanem a kulturális értékeknek és eredményeknek. Mi magyarok most már hosszabb idő, mondhatnám egy évszázad óta értetlenül és kissé sértetten figyeljük, hogy irodalmunk más kisnépek, más közép-európai népek irodalmához képest nem kapott igazán jelentékeny szerepet az európai irodalmak piacán, és hogy a rólunk kialakult képzetek nem felelnek meg annak az önképnek, amelyet magunkról semmiképpen sem indokolatlanul kialakítottunk. Ebben az összefüggésben érdemes és tanulságos felidézni azoknak a tudós szerzőknek a megállapításait, akik a két világháború közötti korszakban vetettek számot a magyarság külföldi, elsősorban nyugati „imázsának” nem igazán kedvező voltával, illetve az „imázsalakítás” feladataival. Például Eckhardt Sándorra, Balogh Józsefre, Keresztúry Dezsőre, Illyés Gyulára gondolok, akik a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején próbáltak számot vetni azzal, hogy „hírünk a világban” miért is alakult olyan szerencsétlenül, és a hivatásos magyar kulturális politikának mi mindent kellett volna tennie annak érdekében (és mi mindent mulasztott el ezen a téren), hogy éppen irodalmunk vigye el nemzeti kultúránk értékeit a nagyvilágba, és ennek révén változzék meg az a nem egyszer kedvezőtlen kép, amelyet i’ólunk a szomszédaink (a csehek, a szlovákok, a románok, a szerbek) teljesítményeit jóval előnyösebben értékelő külföldi közvélemény kialakított. Csupán egyetlen - még a második világháború nyomasztó éveiben a Magyar Csillag című folyóiratban lezajlott - eszmecsere felidézése engedtessék 682
