Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Irodalmunk és az európai integráció

meg nekem. A magyar „kulturális diplomáciát” igen nagy műveltséggel és elkötelezettséggel szolgáló Balogh József, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly című kitűnő folyóiratok szerkesztője figyelmeztetett a folyóirat 1943-as évfolyamában közölt A nemzeti önismeret eszközei című tanulmányában arra, hogy a magyarságot sújtó trianoni ítéletet részben az alapozta meg, hogy az ország nem volt képes a nyugati közvélemény, illetve a döntéshozó nagyhatalmak magyarság-képét kedvező módon (át)alakítani. ,A múlt világháborút - olvasom Balogh József írását - nem a harctéren vesztette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben: a magyarnak azzal a képével szemben, amelyet ellenfelei állítottak a világ elé, nem tudott olyan képet vetíteni, amely meggyőző erővel védhette volna meg jogait. Nem utolsó sorban azért történt ez így, mert ellenfelei érvelésének tartalma áttekinthetetlen labirintus volt a magyarság számára, nem tudta azt, amit mások róla tudni véltek.” Igen, valóban arról van szó, hogy a megfelelő országkép kialakítása, elfogadtatása nélkülözhetetlen a nagy történelmi fordulatok idején, és egy békeszerződéssel kapcsolatos alkufolyamatban az irodalomnak legalább akkora lehet a szerepe, mint a háborúban a hadseregnek — főként, ha a hadsereg vereséget szenvedett.

Balogh József írása igen tanulságos eszmecsere kiindulásává vált, annál is inkább, mint hogy a Magyar Csillag körül gyülekező írói tábor 1943 második felében (Sztálingrád és El Álaméin után) már tudatában volt annak, hogy a náci birodalom előbb-utóbb el fogja veszíteni a háborút, és Magyarországnak, mint a háborús vesztes szövetségesének ismét súlyos békefeltételekkel kell számolnia. Ebben a várhatóan szerencsétlen és megalázó helyzetben pedig stratégiai jelentősége lesz annak, hogy a magára maradt és az 1938-1941-es határrevíziók következtében minden bizonnyal revansra készülő szomszédos országok (utódállamok) restaurációs törekvéseinek kiszolgáltatott ország milyen „imázst” tud kialakítani legalább a győztes nyugati nagyhatalmaknál. Valójában ezek a gondok és felismerése indokolták a Magyar Csillagban 1943 és 1944 fordulóján lezajlott ,fíírünk a világban" címet választó eszmecserét.

Ennek az eszmecserének a keretében Illyés Gyula, a folyóirat szerkesztője két alkalommal is megszólalt. Első írásában (Hírünk a világban) nem kis szarkazmussal beszélt arról a távolságról, amelyet a magyar értelmiség nemzeti önképe és a külföld magyarságképe között talált. „Mindenképpen megrendítő a kép - olvasom Illyésnél -, ahogy a semmit sem sejtő magyar egy kicsit parádésan, egy kicsit kérkedőn kiáll a világ tekintete elé s Rákóczit, Kossuthot, a kereszténység védelmét, immár ezeréves hazáját említve szabad s nagylelkű népnek mutatkozik be — s a »népek hazája« a Herdertől Seaton- Watson-ig terjedő értesülésekre emlékezve némán végigméri őt. »Kossuth« mondja ismét a magyar és mivel neki e név valaha szent volt, azt hiszi, varázsigét mond. Pontosan annyit mond, mintha egy olasz Kecskemét választói előtt azt mondja, hogy Cavour. »Rákóczi!« emeli fel hangját a magyar. Ez egy száműzött Szaniszló nevének madridi kiejtésével egyértékű, ne áltassuk magunkat. Elmondtam egyszer, milyen röptű vita keletkezett egy sereg svéd, lengyel, bolgár, olasz, horvát diák közt Páiizsban afelett, hogy melyikük nemzete védte meg a nyugati kereszténységet a barbár kelettől. Mindegyik védte, de mind elsősorban önmagáért - ezt nyugat épp olyan jól tudja, mint mi, mint lelke mélyén az az ártatlan magyar is, aki megmosolyogni-megsiratnivaló

683