Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés
bentem... és eszembe jutott, hogy miért is ne, hogy épp ez az... ha nincs más mód meggyó'zó'dni... senki se tudja... A pali a szemem láttára esik szét. Ilyet még nem pipáltam. Szövegelés közben az egész lénye megzuhant, szaggatottan, akárha egyenként engednék el a marionett bábu madzagait. Megroggyant a válla, feje előre és oldalra billent. Csak tekintete maradt rezzenéstelenül a nyakam azon bizonyos pontján. Jártam aikidóra, ezért tudom: ez az a pont, a nyaki verőér, amit ha megszorítasz, az ellenfél agyába nem jut levegő és kampó. Mielőtt bármit mondhatnék, vesz egy nagy levegőt, s akárha felpumpálta volna önmagát, felveszi az előbbi testhelyzetet. Kicsit gyorsabban és határozottabban folytatja:- A feleségem elhagyott. Valami biztonsági őrért. A lányom hallani sem akar rólam. De én tudom, hogy szeretnek. Vissza fognak jönni. De túl büszkék, hogy csak úgy megtegyék. Minden ok nélkül. Ezért kell megírnia a halálhíremet. A feleségem és a lányom is eljön majd. És én elmondom, mennyire szeretem őket, és hogy visszajöhetnek, már jól vagyok. Ok is szeretnek, ezért nem fognak haragudni. Visszajönnek hozzám. Szeretnek. Megint leeresztett. Azt mérlegelem, hogyan tudnék egérutat nyerni. Ravaszul a kijáratnak háttal ültetett le, hátrafordulni meg nem merek, nehogy megzavaijam. Apuit végénél a konyha nyílik. Végső esetben megteszi, ha van kijárata az utcára. Ennyi is elég volt neki, hogy újra felfújja magát. Tekintetét nyakamról az arcomra emeli. Azt hiszem, erre mondják, hogy savószem: amikor nincs is igazi színe, mintha kilúgozták volna. Már vakban is láttam szebbet.- Kérem, írja meg! - hadarja még halkabban. Egész közel dől, arcára olyan elszántság ül ki, mint a hegymászóéra, aki kihajol a mélység fölé. Nem merek szétnézni, de biztos vagyok benne, hogy mindenki minket figyel. - Kérem! Az életem függ ettől. Nem bírom már tovább egyedül. És ekkor jön maga, ez nem lehet véletlen. Maga megmenthet. A feleségem szeret. A lányom is szeret. Vissza kell kapnom őket. Szeretnek... És végig pislogás nélkül néz a szemembe. Bár az aikidóban azt tanítják, a nyaki verőér a legsebezhetőbb pont, nekem ez jobban fáj. Az a seszín tekintet lézerként perzseli az agyamat, érzem, ahogy telepatikusán rám zúdítja összes csömörét és csalódását. Nem bírom. O. tudott így nézni, a puszta tekintetével is megölhetett volna. Otthon először aztán helyre teszem magamat.- Mi vagy te? Kibaszott láthatatlan ember? Kis híja volt, hogy megúsztad, bazdmeg! Előbb-utóbb rajtakapnak, ezt tudnod kellett. Ennyire nem lehetsz perverz! Kurva nagy mázlid volt. Tudod, addig jár a köcsög... Még jó, hogy csak ez a pali volt és nem... Miután kiadom a dühömet meg a közelmúltban felhalmozódott feszültséget, lefekszem, de nem jön a szememre álom. Valami böki a zsebemet: a söralátét, amire felírta a szükséges adatokat. Elhajítom. Engem nem lehet zsarolni. Azért fonák egy helyzet. Eddig én választottam. Most engem választottak. Eddig végrehajtó hatalom voltam. Most csak eszköz. Mire? Egy nyomorult ember utolsó szalmaszála. („Mi lesz így belőled?” — na ki?) Még a múlt szemeszterben beszélgettem az egyik proffal az egyetemen egy drámáról, s ő azt mondta, jobb ha leírjuk mint félresikerült darabot, külön619
