Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés

azért ehhez is kellett fifika, hiszen a legtöbben már ezzel is megelégedtek volna. Nem én. Ha az ember csúszni kezd, mindig van lejjebb. Egy véletlen folytán rájöttem, mi lehet még bizarabb. Avárosból telefonálni. Nyilvános helyről. Könnyű szobám óvó falai mögül kuruckodni, de merem-e ezt a való világban.

Mertem. Perverz élvezetet leltem benne, hogy utcáról, étterembó'l vagy üzletközpontból telefonálok. Eleinte gondosan ügyeltem, hogy senki ne legyen a közelben, de aztán nem zavartattam magam. Minél veszélyesebb, annál jobb. Izgatóbb. Nem szexuális izgalomról beszélek, nem állt föl; bár hatásában kétségtelenül hasonlóan mutatkozott meg: egyre eró'södó' borzongás végig a gerinc mentén, amitől hol elöntött a forróság, hol kirázott a hideg. Na jó: szexuális izgalom volt a javából; nem tehetek róla, hogy mi emberek így lettünk kondicionálva.

A cél akkor sem ez volt. Persze élveztem, ha elértem, de ami számított, az maga a tett volt. Ott jártam közöttük, lökdösődtem, fogamat csikorgattam, ahogy ők, s aztán valamelyikükre kimondtam a szentenciát. Mint a kalózoknál, amikor a halálra ítéltnek kezébe nyomták a fekete pontot. Most én voltam a két lábon járó fekete pont. Nekropolisz ügynöke inkognitóban. Tegnap lehet hogy épp annak a bamba férfinak a sorsát pecsételtem meg, vagy azét a lófejű nőét, akinek a mellét bámulja.

Aztán egyszer egy orrát túró pali annyira felbaszott, hogy követtem egész hazáig. Be a házba. Kilestem, melyik postaládában matat. Onnét néztem le a nevét. Amikor két napra rá megjelent a nekrológ, gondoskodtam róla, hogy a postaládájába is kerüljön egy példány.- ...Örökösök kíméljenek?- Hát igen. Elpotyogtatott pár zabigyereket - mondom, és gondolatban azonnal kipipálom a telefonszámot, de inkább az egész lapot. Egy időre mindenképpen. Tudom, hogy a hirdetésfelvevők úgy el vannak árasztva melóval, hogy alig látnak, nemhogy bármi igazolványt vagy ilyesmit kérnének (ugyan ki az, aki halálhírrel akarna visszaélni?), mégis egy-egy ilyen beszólás megragadhat a fejükben. Jobb nem kockáztatni.

Leteszem a kagylót, és indulok vissza az étterembe a jól megérdemelt ebédért, de egy férfival találom magam szemközt. Nyilvános telefonról beszéltem az étterem előteréből, a falról, semmi fülke. Mögöttem állt, mindent hallhatott. Ráadásul két különböző hírt adtam fel egyszerre, hogy jó napom legyen. És az arcomon ott a vigyor.- Meghívhatom egy italra? - kérdezi.

Sört rendelünk, de látom rajta, nappal még sosem ivott, még a tekintetével is kerüli a poharat. Mint szűz a peepshow-ban.- Mindent hallottam. Kérem - emeli fel tenyerét amúgy indián módra -, most maga hallgasson meg engem. Kérem.

Alacsony és dagi, úgy fest a magas bárszéken, akár bébisárkány a galambdúcon. Rakoncátlan kese haj, szakáll, nagy szemüveg. Százon állva hagyom, ha arra kerül a sor. Másrészt viszont biztos profin tud rendőrért kiáltani.- Mindent hallottam - vág bele. Ajaj, hosszú lesz. Ezt abból látom, hogy tekintetét egy pontra függeszti, a nyakamra kicsivel a váll fölé. - Nem ítélem el magát. Felteszem, megvan rá a jó oka. Csak tudja, ahogy hallgattam... pontosabban kihallgattam... még sosem hallgattam ki senkit, de annyira megdöb618