Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés

amikor a dallam ugyan még nem született meg, de már úton van. Úgy dönt, előjelet kell váltani. A zene a csend hiánya.

Harmadszor áhítattal vette ki a levelet. Mintegy harmincéves pályája során számtalan koncertet levezényelt, de ilyen fontos feladata még nem volt. A hangversenyen elvileg az egész zenekar tőle függ, de valójában ha hirtelen eltűnne a pódiumról, azok akkor is be tudnák fejezni az előadást. Névleg ő vezet, ő dirigál, pedig csak kisegít, elsimítja a ráncokat, melyek többnyire amúgy se tűnnek fel senkinek. De most nem pálcát kapott, hogy kövesse mások gondolatait, hanem tollat, hogy íija le a sajátjait. Váratlan, kitüntető felkérés.

Az alkalom fontosságát kiemelendő, ezen az estén kádban fürdött meg. (Ódzkodott a kádtól, amióta rosszul lépett ki, megcsúszott és lábát törte. Öregszik, csontjai lazulnak, de sajnos, nem lehet utánuk húzni, mint a brácsán. Nem mintha fájt volna, de ki kellett hagynia öt hetet, és egy Ravel-bemutatót. Azóta gyűlölte és rettegte a kádat, csak hétvégente merészkedett bele, hisz amúgy is meg tudta mosni magát. Egy öregembernek ennyi is elég.) A víz meleg volt és sós, akárcsak annak idején, amikor Velencében léptek fel, és elvitték őket hajókázni a tengeren, és a kristálytiszta vízben látta alant az apró halakat. Sokáig ült a kádban, és sápadt térdének két foltja a víz tetején, akár rosszindulatú, fehér szennyfoltok.

Nem tette ki a levelet a faliújságra. Másnap nem kellett bemennie, mégis a szokottnál korábban kelt, majd egész délelőtt szórakozottan tett-vett. Tovább kell vinni a dallamot, mielőtt unalmas lesz. Nincs több ismétlés, a téma már elég hangsúlyos. Megvárta a postást egy óra után, de semmit nem hozott. Hát felkerekedett. Hosszú utat kellett megtennie, de tudta, minden egyes lépés fontos szerepet játszik az egész szempontjából. Azonkívül most jött rá, hogy mennyire régóta várta már ezt a lehetőséget, nem akarta elrontani azzal, hogy metróban zötyög a sok duruzsoló ember között, a füle bedugul a robajtól. Igaz, Cage óta elfogadott, hogy bármiből lehet zene, akár még a vécétető csapkodásából is, de ő ennél azért konzervatívabb nézeteket vallott, és ezt nem is szégyellte. Most rajta volt a sor, hogy alkosson valamit - igaz, az inspiráció, a levél adott volt, de hát mások is így csinálják -, és ezt nem a huszadik századiak modorában gondolta végrehajtani.

Ennek megfelelően kimért léptekkel ment az utcán, amolyan Csajkovsz- kij-metrumban. Cipőjének gumitalpa nem csattogott, allegro moderato, mégis az egésznek volt íve. A kora márciusi nap erejét kipótolandó hosszú kabátot vett, mely minden lépésnél megcsiklandozta a bokáját. Akárha pitypangok közt gázolna. Nem sietett, tekintete elidőzött dolgokon, tárgyakon, embereken. Mindig is szerette a füvet, főleg tavasszal, órákig el tudott üldögélni a parkokban, s csak nézte a harsogó füvet. A sok-sok szál, akár az első hangra emelt vonó. Szakasztott egyformák, ugyanakkor mind más egyéniség, magukat saját akaratukból alávetve egy felsőbb célnak.

Ezúttal még az embereket is szépnek találta, vagy ha szépnek nem is, kétségtelenül részét képezték a Nagy Harmóniának, a maguk hamiskás módján. A zebránál kisiskolások vártak, lányok, csengő kacagásukra a lámpa azonnal átváltott. Emitt egy fodrász álldogált üzlete ajtajában, kezében, mely nemrég talán egy nő selymes haját érintette, most büdös cigarettát tartott. A ci613