Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés

garettáról felkunkorodó füst kék dallamot lejtett. Milyen kár, hogy az ilyen mellékszólamok, ha egyáltalán észreveszi őket valaki, feledésre vannak ítélve.

A Zenemester figyelmét semmi nem kerüli el. Régóta foglalkoztatja, hogyan lehetne a hangoktól megfosztott süketeknek mégis elérhetővé tenni a mindenható zenét. Az egyetlen járható út nyilvánvalóan a fény. Ahogy a csend ellenpárja a zene, úgy a sötétségé a fény. Az egyes zenei hangokat meg kell feleltetni a színeknek. A tiszta színek vegyítéséből születnének a harmóniák, a totalitás az alapul választott szín függvénye. A Zenemester úgy véli, az első színfóniát a legmelankólikusabb C-mollban írja meg.

Ahogy várta, a cím egy körfolyosós bérházat takart. Súlyos volt, fojtogató, mint Beethoven késői harmóniái. Feszültség, a derűre feszültség, nagyon jó, a megpihent figyelem felélénkül. Most a nyitómotívumot, forte: kabátja belső zsebéből előhúzta a levelet.

A ház belülről még szánalmasabban festett. A nagy kapu mögött kis tér, ahonnét lépcsők oldalogtak el a sötétbe jobbról és balról is. Mindent erős húgy- szag hatott át. Az egyik lépcső alatt papírokból épített patkányember-fészket látott, most épp üresen. Abűz hullámokban támadt. Elfintorodott. Azért a művészetnek is vannak határai. Odalépett a postaládákhoz, és a gyér fényben egészen közel hajolva betűzgette a letépett-vakart feliratokat. A keresett láda a harmadik sorban felülről az ötödik volt. Nemigen használhatták, mert a postaláda fedelét leszakították, a lyukból reklámcédulák tömkelegé lógott ki, mintha a fal papírt okádna. Itt mégsem hagyhatja el a vezérmotívumot. Hiába nézett körül, nem látott faliújságot, semmit, ahová le merte volna tenni a levelet. Ha már idáig eljött, hát felviszi és bedobja az ajtón. Nem kopog be, csak bedobja.

Elindult felfelé. Alacsony, csorba szélű lépcsők vezették. Kétségtelenül hallott hangokat, ám mindent elfojtott a sötétség, a háztartási zörejek értékelhetetlen neszekké apadtak, a feketeség csupán a szagokat engedte át, amiből volt bőven. A keresett ajtó a sarokban volt, épp egy oszlop árnyékában. Avaskorláton cserepes virágok, szikkadt kórók, már ahhoz sem maradt erejük, hogy levessék magukat. Aztán döbbenten megállt. Az ajtó résnyire nyitva volt. Óvatosan, szinte lábujjhegyen közeledett, de semmit nem hallott kiszűrődni. Furcsa mód az egész házban nem látott senkit. A körfolyosók üresek voltak, itt-ott néhány száradó ruha a korláton, némelyik ajtó feljebb nyitva, de embert nem látott. Az ajtón nem volt postaláda. Viszont nyitva állt. Kényelmetlen érzés fogta el. Talán mégsem ő irányít. Nem csak hogy nem ő dirigál, de egyáltalán nem ő ír. Hirtelen bosszús lett, és mire feleszmélt, már be is kopogott. Szinkópa, szinkópa. Az ajtó kicsit beljebb lendült, de semmi válasz. Belépett.

Az első ütést a derekára mérem. Roppan a csont, teste megcsuklik, és a kabát úgy lebeg a padlóra, mintha nem lenne bent senki. Tökéletesen uralom a dallamot, kezemben összpontosul a feszültségkeltés minden eszköze, s ez a kéz lesújt. Az emberi testben 245 csont található. Micsoda csodálatos szimfónia lehetne ebből! Eltörni mind, egyenként. A haladási irány lehetne fentről lefelé, vagy éppen fontossági sorrendben. Sőt akár szeszélyesen irányt váltva, már-már schönbergi módon. Csontszimfónia, ez lenne a címe! Az emberi test mint temperált hangszer. Majd talán egyszer, ez az ember túl öreg ehhez. Már ez a két ütés is elég, így is számoltam, s mondhatom, most nem késtem, tö614