Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Szalai Zsolt: Az igazság, mint a történelem misztikuma

nehogy kimondja valaki, amit gondolni sem szabad. Letudni a kötelezőt, aztán meg nem foglalkozni semmivel. Nem választani önként még a legkisebb rosz- szat sem. Válasszon helyettük más. A török választ is néhányat a magukat sodortató falusiak közül, ráadásul még Terebit is elviszik. Jó váltságdíjért cserébe persze szabadon engedik őket, kivéve a prédikátort, aki a hívektől akár el is pusztulhatott volna, nem rajtuk múlt, hogy csak pár évet kellett várnia a bagosi palánkerődítményból való szabadulására.

A regény első része, a Lovat és papot egy krónikáért ebből az alaphelyzetből ágazik ki. A pap nélkül maradt község nem töri magát, hogy kiszabadítsa Terebi Lukácsot, sőt még Fortunával sem akaiják helyettesíteni, hiszen az ő ostorozó beszédei megzavarnák nyugalmukat. (Egyetlen prédikációja, amelyet húsvét előtt mondott, szinte egy az egyben Babits versének vehemenciáját és tartalmát adja vissza prózában.) Inkább a szomszéd faluból hívják át a tiszteletest. A rabságba hurcolt öreg pap házvezetőnője, Baga Rózái pedig azon kezd aggódni, hogy mi lesz velük, ha új pajp érkezik a faluba, mi lesz, ha kirakják őt és háza népét a papiakból, hiszen Hódy Ágóról, az öreg tiszteletes sokadik feleségéről, a bimbózó Kese Katáról, valamint a Tentásról is gondoskodnia kell.

Csak Fortuna Illés és a Tentás az, aki tenni próbál valamit. Valamiféle mitológiai alakká formálja őket Szilágyi István, akik váratlanul cselekszenek. Fortuna az országot járja, segítséget kérve az erdélyi fejedelemtől, egyházi méltóságoktól, hogy járjanak közben Terebi ügyében. Senki nem tudja, hol, mikor bukkan fel, míg a deák a maga furfangos eszével próbálja meg kiszabadítani a tiszteletest, miközben már-már eszelősnek kezdik tartani. A deákkal megtörténő furcsaságok végigvonulnak a regényen, értelmüket csak a mű vége felé nyerik el. A tűz elalszik, a dárda célt téveszt a pillantásától, a könyv lapja viszont füstölni kezd, ha úgy akarja. Nem csoda hát, hogy megfordul a fejekben: bűbájos, és még a szavakkal is úgy bánik. Soha nem mondja el kétszer ugyanúgy a történetet, mégis mindannyiszor igaznak tetszik. Vakmerősége is alapot ad arra, hogy mindenkit meglepjen. Szemrebbenés nélkül hazudik, vezet félre, mintha minden szál az ő kezében futna össze. Még a nők is felfigyelnek rá, és a XVI-XVII. század bevett, szemérmes és nem szemérmes szavával szólva, ,gyakja” mindegyiket. Persze, ezek a szeretkezések egyáltalán nem közönséges, bűnös együttlétek (noha Baga Rózái anyja helyett anyja, Hódy Agó pedig kenyéradójának a felesége), hanem látomásokban felvillanó idillikus, szinte már túlvilági életképek. Az egyik legemlékezetesebb közülük, amikor virágzik a kender, s „tikkadt viharvágyó illat szállong, az, mely a búzamezőben esőkévét bontana”.

Fortuna Illés legendája egy régebbi időhöz kapcsolódik, és mindvégig az ő titokzatos alakja határozza meg a regény sötétebb oldalát. Vezetéknevével a szerencse-fiának tűnik, keresztnevével pedig a bibliai Illés próféta gondviselését, isteni küldetését szimbolizálja. Ezenkívül sohasem lehet tudni, hol, mikor bukkan fel. Ennek az érdekes nevű harcos papnak és a Tentásnak a viszonya szintén ellentmondásos: soha nem kerülnek apa-fiú viszonyba egymással, Fortuna valamilyen okból nem akar apja lenni a deáknak, mégis segíti. Tentás pedig Baga Rózáitól megtudja, hogyan került Revekre, és hogy ki az apja, de ezt nem fedi fel Fortuna előtt. Fortuna mint oltalmazó indítja útnak és segíti Tentást csapatával. Am a deák az út felénél, egyúttal a könyv második, Csontkorsók című részének elején eltűnik, hogy alakja egy félelmetes

575