Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Szalai Zsolt: Az igazság, mint a történelem misztikuma
parabola betetőzését kísérje: levágott fejekből rakott piramist lát álmában, amely egyszer csak megdől, a koponyák egy sorban gurulni kezdenek, ő pedig rohan utánuk. Ez a jelenet megismétlődik a regény utolsó lapjain, de már nem rémálomként, hanem a valóság sorsfordító, jelentőségteljes pillanataként; a török elleni háború folytatása a tét. A török fejekből rakott építmény magasságára fogadó magyar illetve osztrák urak közül az előbbi, abból a célból, hogy az utóbbi vezette sereg elégedettebben és elszántabban harcoljon, elesett magyar vitézek fejét is odavitette, persze mint török skalpot. (Kegyelem vagy kegyelet?) Tentás pedig a megingó halom tetejéről legördülő Fortuna Illés koponyája után futva teljesíti be a parabolát. A koponyahalom a történelem végességének szimbóluma, amely az igazságkeresés hiábavalóságát, annak égi és földi összeegyeztethetetlenségét jelentheti. Szilágyi István regényének nyelvéről külön kell szólnom. Mondatról mondatra, sorról sorra, oldalakon keresztül olyan tónusban beszél, ami a magyar nyelv szépségét, erejét és leleményességét hihetetlen életszerűséggel párosulva adja vissza. Olyan szavakat, kifejezéseket használ, amelyeket annak ellenére megért az olvasó, hogy a passzív szókincsébe sem tartoznak talán. Még a káromkodások is olyan ízesek, hogy az ember inkább jókedvre derül tőlük, olyanok, amilyeneknek lenniük kell: elütik a bosszúságot. Ezenkívül ott vannak a zárójelek közé szorított bölcs szavak, amelyek akár pársoros prózavers- betétek, -részletek is lehetnének: „(Avagy mikor visszakívánkozik láncaiba az idő.) / (Avagy a korbács az idő kezében hervadni, foszlani kezd?)” A regényszerkezet fontos jellemzője az első rész utáni narrációváltás. A Lovat és papot egy krónikáért című első részben az író az elbeszélő, míg a Csontkorsók ban az egyik szereplő veszi át a szót. Ez ugyan nem zavaró, mert nem bontja meg a cselekmény kibontakozását, ám annál újszerűbb. Arra gondolnék ezzel kapcsolatban, hogy az első részről sem a második rész elbeszélője, sem pedig más nem tudott volna olyan hitelességgel beszámolni, mint az író, aki így mindentlátó krónikásként szerepel. Talán alátámasztja ezt Tarján Tamás megállapítása, hogy a könyvbeli mű, a Világkrónika, amelyért papot és lovat adnak, az nem más, mint maga a történelem. ,E mű képeiben, mint a mindenség foglalatában gyönyörködött a deák.” Ugyanő mondja, hogy Tentás a szellem emberét példázza, hiszen ő az íráshoz, másoláshoz, merengéshez ért. Az ő alakjában talán az irodalom „kapcsolódik be a történelembe”? A furfangos eszű deák gabalyítja a szálakat, mesteri cseleket eszel ki, és annyi titokkal övezi magát körül, akárha írná vagy álmodná az egészet. Bár álmodja is. Mert „ha az álom előbb nem mutatná föl a koponyát, lehet, a dúló sem hozná zsákjában a valódi fejeket... Vagy valahogy így.” A Hollóidő valódi sikerkönyv, mivel tökéletesre lett csiszolva; nem volt hiábavaló rászánni annyi időt. A magyar közönség is jó szívvel fogadta a könyvet. Tehát megéri várni egy évtizedet egy-egy regényre Szilágyi Istvántól, ha ilyen mesterművet vehet a kezébe az ember. Talán csak azon sajnálkozhatnánk, hogy olyan kevés történelmi regényünk van, amely nemcsak a száraz tényekből, hanem az emberből, az igazságból és annak történelméből is táplálkozik. Mert ez a regény nem a történettudományos hitelességre törekszik, annak keresésével fölöslegesnek érzi foglalkozni, sokkal inkább az igazság misztikumát ragadja meg az időben, és úgy láttat meg bizonyos dolgokat, tájakat, embereket, kapcsolatokat. 576
