Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Hatiasvili Nodar: Egy hópehely

lantás alatt elolvadtak... S azt is látta, milyen pánikba estek erre a harsány hópelyhek... és már nem igyekeztek annyira a Föld felé. Hirtelen udvariassá váltak és kedvesen maguk elé engedtek néhányat, a merengőket pedig hátba veregették... Csak akkor szálltak alá fenségesen a Földre, s akkor is a kevésbé veszélyes helyek, a fák, a fenyők csúcsa felé igyekezve, mikor a sok erőszakosabb hópehely már előkészítette a talajt... Mindezek ellenére Hópehely nem tudott nem lelkesedni azért, amit a sokaság egyesült ereje véghezvitt: anyira átalakították a tájat, hogy arra minden egyes hópehely büszke lehetett. A hópelyhek véleményét és elragadtatását a gyerekek, és hozzájuk hasonlóan a felnőttek is osztották. Szaladgáltak, kurjongattak örömükben, lármás, gondtalan játékokat játszottak, s csúszkáltak a lejtőkön, ki amin tudott. A hópelyhek olvadoztak a boldogságtól, igaz, voltak néhányan, akik szenvedtek, különösen azok, akikből hógolyókat gyúrtak, de amikor meglátták az örömöt az ismeretlen, de mégis oly közelinek, kedvesnek érzett emberek szemében, mindent megbocsátottak és elviseltek. A hó ropogott az emberek lába alatt és kezében. - Milyen csodálatos is a gyerekek és a jókedvű felnőttek keze - gondolta Hópehely. Igaz, hogy a golyót azonnal elhajították és ha célt tévesztettek, a hógolyó többé már senkit sem érdekelt, de a hópelyhek egész rövidke életükre megjegyezték a kezek melegét. A hógolyóba gyúrt, az út szélén heverő Hópehely megbékélt szívvel figyelte a boldog, vidám, fellelkesült embereket. Itt nem volt öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény, szép vagy csúnya, lehangolt vagy gondterhelt ember. Mindenkit ugyanaz az öröm lelkesített, az első hó. — Nincs a világon még egy olyan erő, amely képes lenne úgy összehozni az embereket, mint az öröm. - villant át Hópehelyben.

Hirtelen szörnyű nyöszörgés támadt. Az úton egy csizmás ember közeledett, s talpa alatt az összes hópehely jégdarabbá változott. - Hát ez is megtörténhet a Földön, a boldogsággal egy időben? - gondolta Hópehely a rémülettől és a reményvesztettségtől dermedt szívvel.

De nem volt sok ideje búslakodni, mert a zajos gyereksereg nekilátott hóembert építeni. Nevetgélve, vidáman, izgatottan serénykedtek, s csöppet sem zavarta Hópelyhet, hogy őt és barátnőit minden teketória nélkül építőanyagnak használják fel. Mikor a hóember teste elkészült, valahonnan előkerült egy répa orrnak, szemnek pedig széndarabokat hoztak. Hópehely azt kívánta, bárcsak ne szénből csinálnák a szemeket, hiszen akkor a hóember mindent feketében fog látni. De mégis ez történt, a gyerekek jókedvűen beillesztették a széndarabokat a szemek helyére. Hópehely sokáig nem akarta kinyitni a szemét, mert attól félt, hogy a boldogsággal színültig telt világot feketének fogja látni, ám még egy percig sem bírta, mert annyira szeretett volna osztozni az emberek örömében. - Milyen elviselhetetlen is kirekesztve lenni a boldogságból, az örömből, az összefogásból..., talán azért, mert olyan ritka pillanatok ezek? - gondolta Hópehely, s résnyire nyitotta az egyik szemét.- A fekete szem nem egyenlő a fekete szemüveggel - mondta magának Hópehely kinyitva másik szemét is, s többé már be sem csukta. A vigasság éjfélig tartott, de egyre gyakrabban és gyakrabban hangzott fel a szülők hívó hangja, s a gyerekek kedvetlenül elindultak hazafelé. Jóval éjfél után a város elcsendesedett. Hópehely magára maradt. A szépséges, behavazott tájat nézte. Megkönnyebbülés hulláma öntötte el törékeny testét, s rájött, hogy minden

493