Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép
biztatta a gyökerek között. Mosolyogtak rá, de el is fordultak tőle. Nem bánta. Dacosan továbbmászott. Rövidesen éltető őseleme hömpölyögte körül. A Tisza, vagy a tenger? Ki tudja? Mindegy volt. Energiát sugárzott belé. Nem bánta, hogy a Bagolyvár belékapaszkodik szélrázta kapuival, hogy Kőműves Kelemenné görcse megmerevíti ujjait, csak feljebb, feljebb hajtotta magát. Zihálva kapkodott levegőért. Lába kényelmes teraszra talált. Megállt, hogy lihegése csillapodjon. Egyszer már itt is járt. Csak látszatra volt biztonságos a kis terasz, a múltkori visszazuhanás óvatosságra intette. - Csak nyugodtan, figyelmesen! — mormolta biztatóan. Az egyik üregből Tündérvölgy sírt utána. - Magammal viszlek, nem hagylak itt! De tovább kell mennünk! Nem maradunk itt. Tündérvölgy szerelmes lélegzete már nem fojtogatta. Pedig, amikor nyakába vette, megpillantotta utolsó, és legnagyobb mélybe hullásának nyomait. Amikor utoljára járt itt, azt hitte, hogy sikerülni fog. Most nem a remény hajtotta, hanem az elszántság. Körültekintő volt és óvatos. Senkiben és semmiben nem bízott. Hideg fejjel mérlegelt minden lépést, minden kapaszkodót. Tudta, hogy csak magára számíthat. Ismét pihennie kellett. Nem bánta. Nem sietett. Megszűnt az idő jelentősége. Az elmúlt tizenkét hónapban a szakadék mélyén megtanult más dimenziókban élni. Egyszerre volt végtelenül öreg, és kortalan. És mindkét állapot mellékes volt. Már fellátott a felszínre. Fák lombja borult a szakadék fölé. Szeme magasságában volt a tönkjük. Látta, hogy kusza gyökerük milyen akarattal kapaszkodik az éltető talajba. — Talán fának kellett volna születni - gondolta. — Biztonságosabban élnék a világban. - Aztán eszébe jutottak azok a kis süvölvény fácskák, aki az ő lombkoronájának védelmébe bújtak a világ bajai elől, és mégis, amikor ő lélegezni is képtelen volt, fejlődő gyökereikkel ők juttattak neki életadó energiát. Elszégyellte magát tehetetlenségén. Megint nekirugaszkodott, és kiért a szakadékból. Büszkén nézett körül. Akkor látta meg, hogy a fóléje boruló zöld ágrengeteg csak álca, csak a remény volt a feljutásra. Valójában holdbéli, lakatlan, vörös homokú sivatag veszi körül. - Tehát még mindig nincs vége — állapította meg tárgyilagosan. És nekiindult az Önarcképpel szívében, Tündérvölggyel a nyakában, szigorúra merevedett arccal az újabb tizenkét hónapnak, hogy egyszer majd újra eljusson az emberek közé. 2001. november 398
