Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép
ságos, de a napot, vizet, földet már közvetlenül érzékelte. Nyolc hónap elteltével egy kicsit lazult a vaspánt a szíve körül. Csitult a harag, a szemrehányás, és lassan visszalopakodott a lelket melengető szeretet. Aztán megint berobbantak a könyörtelen dátumok, a halál megjelölt napja, a házassági évforduló, s a két nap súlya újra a föld alá nyomta. Nem volt segítség. Ott görnyedt hát összeroskadva a sír mellett. Kelemen visszaaludt mélységes álmába, és Kelemenné is szívesebben hagyta volna, hogy összedőljön a fal, mintsem hogy tovább tartsa.- Hát ez most már mindig így lesz? - riadt fel egyszerre egy késő este nyúlós gondolataiból. - Soha nem lesz vége? Hát élet ez? Amikor nem jött el érte a várt halál, erre az életre ítéltetett? Erre a mindent elpusztító vegetálásra? Nem lehet. Hiszen ennél a halál százszorta jobb. Értelmet kell adni életének, új célokat keresni. Nem elég, hogy a romlott falon ki-be ugrál a világ, ki kell nyitni a kaput, hogy akik meghívásra érdemesek, méltósággal léphessenek be! Ezen az éjszakán elhatározta, hogy kitárja a Bagolyvár kapuját. S míg erőlködve tolta a recsegő, akadozó fél kapuszárnyat, érezte, hogy a másikat férje tárja könnyedén nagyra bátorító mosolygással. 2001. június-július Ó, emlék, emlékezés! Nem tudhatni, hogy melyik a rosszabb: az emlékek nélküli lét, vagy a folytonos, egy percet sem kihagyó emlékezés! Volt időszak az életében, amikor szeretett emlékezni. Sokszor vetítette magában újra az egyszer már megtörténteket. De ha az emlékezés csak fájdalmat, hiányt okoz? Ha nem megbékélés, bölcs belenyugvás, kiegyenlítő feloldás, hanem mindennapi, kegyetlen számonkérése az egyedül maradásnak, vajon nem lenne-e jobb, ha a tudat kitörölné magából az emlékeket? Bódító mákony kellene, hogy elfelejtsen mindent és mindenkit, ami a fájdalomra emlékezteti! Kilépni - csak egy kicsit - a saját életéből, hogy fájdalma terheit lerakhassa egy sarokba, összedobálva, egymásra hányva, a rendszerezés leghalványabb igénye nélkül! Hiszen lassan úgy hordozza terheit, hogy a mártíromság ráég a bőrére. Pedig mindig utálta a mártírokat, a mártír hajlamúakat. Tedd a dolgod, ahogy illik, tedd meg, amit meg bírsz tenni, de mosolyogva! S ha nem is vagy mindig vidám, ne sírjál, ne panaszold sorsodnak, hogy menynyi munkát adott! Újra vidámnak és erősnek kellene lenni. így nem érdemes élni. Azzal, hogy megtanult viselkedni, csak a környezetének segít. Vajon megéri-e? Tartogathat-e számára még olyant a valóság, amiért „megéri poklot szenvedni”, minden nap ébredéstől elalvásig? Minimális az esély rá. Vajon nem lenne-e jobb, kényelmesebb, szelíden átadni magát az elmúlásnak, és végül megbékélni? Vajon a saját magával folytatott küzdelembe bele tud-e fáradni annyira a lélek, hogy a végleges nyugalmat válassza? O, ha bátrabb lenne! Mindegy, milyen irányba, de kilépne ebből az állapotból! Kilenc hónap telt el. Ez a kilenc hónap a halál embrióját nevelgette gondosan az idő méhében. De ha az élet petesejtjei halállá tudnak növekedni, 394