Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép
vajon a halál spermái képesek-e életre termékenyíteni? Értelmetlen a kérdés. A folyamat irreverzibilis. Legalábbis az általunk ismert idősíkban. De vajon egy másik dimenzióban ugyanilyen értelmetlen-e? Önmagáért való, értelmezhetetlen dadogás a lét. Az egyensúlyát vesztett, kibillent lélek csaholó magányfarkasok vonításában reszket, s félelemtől bezárt szemmel várja, hogy széjjeltépjék végre. Csak legyen vé^e már! Nincs mesebeli segítőtárs, s a csodák nem ismétlődnek. Életében egyszer megadatott számára az egymásra találás, a belőle hiányzó rész meglelésének misztériuma. Rosszul sáfárkodott vele. Nem védte összezárt ököllel. Addig sze- retgette, addig becézgette, míg ölelésre tárt ujjai közül kilibbent, elszállt. Síró tenyere hiába rebben utána. Görcsös, tíz ujja hiába ölelné. Az üres marok hiánya véresen szűköl érte. Mindhiába. Minden szerelemnek van „Tündérvölgye”. Vagy képzelt, vagy valóságos. Nekik megadatott térben és időben a világnak egy olyan szeglete, ahol értük kelt fel a nap, értük párásodtak a hajnalok, az ő lábuk alá világítottak a csillagok. Nekik lélegzett a táj, a levegőnek színe volt. Hogyne fuldokolt volna most az egyedülvalóságban! A füvek ugyanúgy szelíden hajoltak lábához a sarló pengéjétől, de a holdfénytől átitatott rét az Ó körvonalait hordozta, az Ő könnyű lépteitől pergett a fűről a harmat, míg gumicsizmája árván várakozott rá a pad alatt. A túlsó hegy fölött fölkelő Nap az Ő feje köré szőtt vörös glóriát, s az Ő kezeitől feltámadt Pléhkrisztus Neki nyújtotta kis vadvirág csokrát. Elég! Elég! Minek az emlékezés, ha fáj? Miért nem lázad fel a lélek, ha már nem bíija a görcsöket? A Bagolyvár kitárt kapuját forgószelek tépik, cibálják! Gúnyosan nyikorognak az eresztékek. Ugyan, ki merne belépni a szellemvilágba? Földi halandó riadtan menekül. Határmezsgyén áll a Bagolyvár. S alighanem közelebb a másik világhoz, mint az ittenihez. Pedig most már élni akar! Mióta újra érzi a föld, a víz, a levegő illatát, a Nap melegét, azóta tudja, hogy még ide tartozik, az innenső oldalra. Ha keserűen, ha nyögve, szenvedve, Istenre haragudva is, ha egyedül is, de ezt az egyetlen, kínkeserves életet kell megélnie, újra felépítenie. Csak ne lenne olyan átkozottul nehéz! Csak ne dacolna annyit a világgal! Csak ne dacolna annyit saját magával! Csak ne dörzsölnék sejtjeit véresre az emlékek! Lehajlani megadóan, mint a fűszál, libbenni könnyen a gyenge szélben, és élni, élni szelíden. így lenne jó. 2001. augusztus Van úgy, hogy evidens, mindenki számára egyértelmű dolgok váratlanul, egy pillanat alatt értelmeződnek bennünk. Hosszú idők telnek el úgy, hogy tudjuk, és nem hisszük, hiába bizonygatják mások, és egyszerre csak, mint villám- csapás, üt fejbe a felismerés. Az asszony a parkon keresztül baktatott. A nyár vége még kacsingatott a készülődő ősznek, csak a levegőben volt valami furcsa várakozás. És akkor, ott hirtelen felfogta, hogy félje nem jön vissza többet. 395
