Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép

Lehet, hogy altatókkal, nyugtátokkal segíteni tudott volna fizikális állapotán, de irtózott minden művi megoldástól. Ezért újabb próbaként kimeszelte a konyhát, a szobákat. Halálra fáradtan esett éjjelente ágyába, de a feldúlt lakás csak lelke ziláltságát növelte.

Nem jól csinálom. Semmit nem csinálok jól - zakatolt agyában naphosz- szat. Józanabbik énje pontosan tudta, hogy túl jól is csinálja. Szakmai munkája és hétköznapi arca már-már irigységet váltott ki az őt alig ismerők között. A „mosoly-álarc” jól működött. De ez mind csak önvédelemre szolgált.

Az álarc mögött ott nyüszített, vergődött társtalan lelke, csapzott verébként szedegetve össze a feléje hullajtott mosoly- és törődésmorzsákat. S ő, aki valaha királyként dúskált a szerelem- és szeretetjavakban, most mohón kapott egy kedves szó után.- Nem én vagyok az első, akivel ez megtörtént. Hogyan élték túl? Mit csináltak mások? — gyötörte magát nap mint nap a megválaszolhatatlan kérdéssel.

És érzékelte, hogy a világ, amely már régen napirendre tért a halál fölött, elvárja tőle, számonkéri a helytállást. Ennyi idő után már gyöngeségnek ítéli a gyászát.

Nem, harsogó újrakezdést kíván, az szintén kivetnivaló volna, csak a szürke, könnytelen csatarendbe állást. Besorolást abba a világba, amelyből mindig kilógtak, nem odavalónak érezték magukat. Am amíg ketten voltak, az általuk épített világ ellenállt a külső támadásoknak. Egyedül maradva azonban nap mint nap érezte, hogy nyúlnak be a megrozzant falak repedésein a polipszerű nyúlványok, hogy befonják, tapadókorongjaikkal rátapadva elszívják akaratát. Félelem rebbent idegeiben, hogy egy észrevétlen pillanatban kiürült kitinpáncél lesz belőle, amely akarattalan bábként teljesíti a világ óhajait.

De tenyérnyire apadt konok kis énje még mindig fel bírta emelni dacos fejét. A nyílt indulatok egyre ritkábban rendítették meg.

És váratlanul segítségére sietett a Tisza. A néptelen kanyarulatig felúszva, háton lebegve nézte a felhőket, a kék eget, és végtelen békesség csitította szűkölő görcseit. Az ember nélküli, magáért való csendben érezte, hogyan tölti fel az éltető őselem zsigereit újra élni akarással. Agya megnyílt az emberi szavakra, és boldogan fogadta be a feléje áramló okos és szép gondolathullámokat. Egyik énje Kőműves Kelemennéként fogvacogva tartotta a mész között a falat, de ébredezett már benne másik énje is, a szorgos Kelemen, hogy folytonos újrakezdéssel betömje a réseket, és ismét, és megint nekilásson a várat építeni.

Tudta, hogy még nagyon sokszor leomlik a fal, mert mind Kelemen szorgalma, mind Kelemenné önfeláldozása kevés egy büszke tornyú, új várhoz, de csendben reménykedni kezdett, hogy a régi, a repedezett, a romlásnak indult egyszer még újra lakható lehet. Talán a baglyok lakta Magányvár kísértete leveti mosoly-álarcát, és újra nevetni tud.

Ezekben a magát erősítő, bátorító percekben megint érezni vélte az eltűnt kéz melegét, a feléje, a belőle áradó szeretetet, és tudta - az eszével és a szívével is tudta -, hogy egyszerre éli mindkettőjük életét. Összemosódtak a határok, a kép rozsdamentes kerete mintha tükröt fogott volna közre. Az emlékek élesen törtek elő a tudatalattijából, függetlenül attól, hogy melyikükkel történtek meg az események. A körülvevő világ még mindig nem volt való393