Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép

Lehet, hogy altatókkal, nyugtátokkal segíteni tudott volna fizikális állapo­tán, de irtózott minden művi megoldástól. Ezért újabb próbaként kimeszelte a konyhát, a szobákat. Halálra fáradtan esett éjjelente ágyába, de a feldúlt lakás csak lelke ziláltságát növelte. Nem jól csinálom. Semmit nem csinálok jól - zakatolt agyában naphosz- szat. Józanabbik énje pontosan tudta, hogy túl jól is csinálja. Szakmai mun­kája és hétköznapi arca már-már irigységet váltott ki az őt alig ismerők között. A „mosoly-álarc” jól működött. De ez mind csak önvédelemre szolgált. Az álarc mögött ott nyüszített, vergődött társtalan lelke, csapzott veréb­ként szedegetve össze a feléje hullajtott mosoly- és törődésmorzsákat. S ő, aki valaha királyként dúskált a szerelem- és szeretetjavakban, most mohón ka­pott egy kedves szó után.- Nem én vagyok az első, akivel ez megtörtént. Hogyan élték túl? Mit csináltak mások? — gyötörte magát nap mint nap a megválaszolhatatlan kér­déssel. És érzékelte, hogy a világ, amely már régen napirendre tért a halál fölött, elvárja tőle, számonkéri a helytállást. Ennyi idő után már gyöngeségnek ítéli a gyászát. Nem, harsogó újrakezdést kíván, az szintén kivetnivaló volna, csak a szür­ke, könnytelen csatarendbe állást. Besorolást abba a világba, amelyből mindig kilógtak, nem odavalónak érezték magukat. Am amíg ketten voltak, az általuk épített világ ellenállt a külső támadásoknak. Egyedül maradva azonban nap mint nap érezte, hogy nyúlnak be a megrozzant falak repedésein a polipszerű nyúlványok, hogy befonják, tapadókorongjaikkal rátapadva elszívják akara­tát. Félelem rebbent idegeiben, hogy egy észrevétlen pillanatban kiürült kitin­páncél lesz belőle, amely akarattalan bábként teljesíti a világ óhajait. De tenyérnyire apadt konok kis énje még mindig fel bírta emelni dacos fejét. A nyílt indulatok egyre ritkábban rendítették meg. És váratlanul segítségére sietett a Tisza. A néptelen kanyarulatig felúsz­va, háton lebegve nézte a felhőket, a kék eget, és végtelen békesség csitította szűkölő görcseit. Az ember nélküli, magáért való csendben érezte, hogyan tölti fel az éltető őselem zsigereit újra élni akarással. Agya megnyílt az emberi sza­vakra, és boldogan fogadta be a feléje áramló okos és szép gondolathullámokat. Egyik énje Kőműves Kelemennéként fogvacogva tartotta a mész között a falat, de ébredezett már benne másik énje is, a szorgos Kelemen, hogy folytonos újrakezdéssel betömje a réseket, és ismét, és megint nekilásson a várat épí­teni. Tudta, hogy még nagyon sokszor leomlik a fal, mert mind Kelemen szor­galma, mind Kelemenné önfeláldozása kevés egy büszke tornyú, új várhoz, de csendben reménykedni kezdett, hogy a régi, a repedezett, a romlásnak indult egyszer még újra lakható lehet. Talán a baglyok lakta Magányvár kísértete leveti mosoly-álarcát, és újra nevetni tud. Ezekben a magát erősítő, bátorító percekben megint érezni vélte az eltűnt kéz melegét, a feléje, a belőle áradó szeretetet, és tudta - az eszével és a szí­vével is tudta -, hogy egyszerre éli mindkettőjük életét. Összemosódtak a ha­tárok, a kép rozsdamentes kerete mintha tükröt fogott volna közre. Az em­lékek élesen törtek elő a tudatalattijából, függetlenül attól, hogy melyikükkel történtek meg az események. A körülvevő világ még mindig nem volt való­393

Next

/
Oldalképek
Tartalom