Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Fűzfa Balázs: A magyar költészet néhány cseppje
Egy magános árva szív. Egy magános árva szív." A tihanyi Echóhoz imádságra emlékeztető refrénmondatai szinte életrajz- szerűen hatnak, ha egymás után olvassuk őket. A legfontosabb remény, hogy ,timber és polgár leszek”, lehetek még köztetek, szintén e tragikus sors paradoxonét fejezi ki: polgárnak lenni ugyanis csak emberek között lehet — maga a szó »társasság«-ot jelent -, aligha magányosan, Rousseau-ként, valamely „szigetnek egy szögében”. S ha „Már elhagytak mindenek”, Lilla is, akkor reményt egyedül az „áldott természet” adhat. Vigaszt a természettől, a Balaton békéjétől, reményt a jövőtől sóhajt a költő. A nagy víz és a part viszonya ember és másik ember viszonyát, illetve élet és halál megbonthatatlan kettősségét fejezi ki ebben a versben. Folyók és tavak után „a tenger korszaka” jön el a magyar irodalomban. De nem is történhet ez másként, hiszen ránk köszönt a romantika égzúgása és hófórgetege. Hegycsúcsok omlanak, vészek törnek ki, az ember a kozmosszal és a lehetetlennel birkózik mindennapjaiban és forradalmaiban egyaránt (Vörösmarty, Petőfi, Madách). Szemhatára a végtelen, filozófiája egyetlen szóban összefoglalható: szabadság. Szép számára minden, ami viharos, ami végtelen, ugyanakkor összetört, véges és kimerült. Nincs alku ebben a korban. A víz már nem sugározhat nyugalmat - mint a Csokonai-vers hiányt, mégis mozdulatlanságot jelentő soraiban tette -, nem lehet jég, legfeljebb hó és vihar. Ha csendet mutat, akkor is kimondhatatlan belső feszültséget leplez: „Most tél van és csend és hó és halál...” (Vörösmarty: Előszó). A víznek már nem a nyugalma vagy a ,filozófiája” - a parttal, önmaga határaival kötött örök békéje - lesz jelentéshordozó verselem, hanem a hullámzás, a förgeteg dinamizmusa és magábanvaló ereje telítődik mondandóval. A tenger tekintélye, mellyel a most már határtalan víz „százados korlátokat / Toppantva tör szét” (Babits: Húsvét előtt). Nemcsak Arany János Toldijának egyik - befejező - kulcsjelenete játszódik fontos helyszínen, a Duna partján (kell-e fölidézni a cseh vitéz legyőzésének pillanatait?), de a gyönyörű mesének, a János vitéznek nem kevésbé fontos szöveghelyein jelenik meg a víz - a tenger! -, amikor is újabb funkcióval gazdagodik: világokat elválasztó szimbólum lesz, a végtelenen túli Tündérország határa. - Aki azonban a nagy vízen átkel, legyőzve minden akadályt, az lábát a boldogság szigetén vetheti meg. Ez a gyönyörű időszak - a XIX. század első fele a magyar irodalomban, benne megismételhetetlen reformkorral - a boldogságkeresésről szól. Először mesébe oldva, mint a Vörösmarty Csongor és Tündéjében vagy Kukorica Jancsi történetében - ez utóbbiban a mese eleve egy pataknál indul s a nagy vízen, az Óperenciás tengeren túl ér véget (nem Ady már megidézett motívumát előlegzi-e Petőfi, az Ért és az Óceánt?) -, aztán viharokban fogalmazva jut el Az ember tragédiájának eszkimó-jelenetéig, az újra örökkévalóvá és mozdíthatatlanná dermedt víz, a jég és a hó birodalmának kilátástalanul szomorú világáig. A reménytelenségig. 162
