Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Műmelléklet
A kép látszata „...mert elmúlik a világnak ábrázatja" Pál apostol Különös eredmény lesz, ha majd egyszer megírják (eddig csupán töredékes kísérletek, próbálkozások utaltak rá), a huszadik század történetén belül Is a szellem mozgásformáinak, nevezetesen: a művészetnek a története. Különösségének föltárásához éppenséggel a szellemi mozgások föltérképezésére van leginkább szükség. Arra - teszem azt -, hogy kiderüljön, miért hagyta mániákusan ott mind a tárgyi, mind az emberi világot, vagy ha megőrizte Is őket, miért ment bele azok elidegenítő ábrázolásába, és hát ez utóbbi esetben valóban a tárgyak, emberi formák ábrázolásáról lehet-e szó. Az persze a XIX. század végére nyilvánvalóvá vált, hogy a kép a legkevésbé a valóság látszata, hanem magától értetődően a művész képe erről a látszatról. (Nem, semmiképpen sem a valóságról.) Minden esetre annyi szembeötlő, hogy - például - a képzőművészet az éppen csak elhagyott század elejétől fogva két vágányon zakatol: a valóság tárgyi, emberi világában föllelhető formák használata az egyik, a másik (egyelőre ne írjuk M-mel) pedig a kreált, konstruált, gesztusból eredeztetett formák világa. A kérdés mindössze az, vajon valóban külön utak-e ezek a lényegüket tekintve? Azt gondolom, nem. Voltaképpen Nietzsche érvénytelenítette az ábrázolást, amikor kijelentette: Isten meghalt. Ezzel azt is mondta, hogy vele veszett az általa teremtett világ; azaz: tért vissza oda, ahonnét teremtetett - a Semmibe. Ha érvénytelen az Ő teremtése, akkor az itt maradt, hozzá legkivált hasonlatos teremtménynek, az Embernek kell új világot kreálnia - mondjuk - szintúgy a Semmiből, ami - természetesen - nagyon is valami, ha Freundra, Jungra és a tudattalanra gondolunk. Ez tehát a nonfiguratív művészet ideológiájának alapja. KI merné azonban azt állítani, hogy a figuratív képes kirekeszteni a tudattalant? Alighanem egyértelmű tehát a közös eredet. A művet nem a világot, környezetet reflektáló Ember alkotja, hanem az, aki valahol a lelke mélyén, ki tudja hányadik bugyorban leledzik: a Másik. így, M-mel. Fehér László, akiről ez a röpke eszmefuttatás íródik, úgy tetszik, tisztában van a folyamattal. Ő ugyan a figuratív utat választotta; ha a kezdetektől követjük pályáját, látjuk, a természeti környezet, a tárgyi világ jelenlétét éppúgy, mint az emberét. Mintha ellentmondani látszanék Nietzschének: igenis, jelen van a Teremtő az őt félreismerhetetlenül tükröző teremtményeiben. Jelen van a megismerhető Isten - kinyilatkoztatásaiban. A teológia ezt katafatikus istenismeretnek minősíti. Olyan istenismeretnek, amely közelít az isteni lényeghez - éppen a megismerés által. Ellentéte az apofatikus (negatív) istenismeret, amely az isteni lényeg örök elrejtettségét, kífejezhetetlen- ségét, tehát: megközelíthetetlenségét hirdeti. Fehér László művészetének van egy jól dokumentálható korszaka, amelyben az emberi figura - mondhatni - ezt az apofatikus kételyt jelöli azzal, hogy nem jelenik meg a világ alkotóelemeként tárgyiasságában, hanem csak kontúrokkal körülírt transzparencia képpen, mondván: itt és itt kéne az adott pillanatban (ami - nem kétséges - a komponá-
