Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Sylvia Plath: Júliusi pipacsok; Tulipánok (versek)
Tulipánok A tulipánok túlságosan ingerlékenyek, itt tél van. Nézd milyen fehér minden, milyen csendes, minden hófedte. Tanulom a békességet, fekszem magamban nyugodtan Ahogy a fény fekszik a fehér falakon, az ágyon, a kezeken. Senki vagyok; nincs mit tenni a robbanásokkal. Odaadtam nevem és ruhám a nővéreknek, Történetem az altatóorvosnak, testem a sebészeknek. Fejem a párna és ágytámla közé támasztották, Fekszem, mint szem merev szemhéjak között. Buta diák, mindent be kell venni. A nővérek jönnek, mennek - nem zavarnak, Mint sirályok vonulnak fejükön fehér sapkában, Tesznek-vesznek, az egyik pont olyan, mint a másik, Lehetetlenség megmondani, hányán is vannak. Testem kavics nekik, ápolgatják, s mint a víz Görgeti lefelé a kavicsot, finoman simítják. Zsibbadást hoznak fényes tűiken, elaltatnak. Ez már nem én vagyok, egy beteg csomag - Lakkbőr dobozom egyszerre fekete gyógyszertartó, Féljem és gyerekem mosolyog a családi fotóról; Mosolyuk rácsapódik bőrömre, kicsi mosolygó horgok. Hagytam a dolgokat csúszni, harmincéves teherhajó, Ridegen lóg rajta nevem és lakcímem. Tisztára sikálták kedves asszociációimat. Szent és meztelen a zöld műanyagpárnás betegkocsin Néztem teáscsészémet, a vásznat a kisszekrényen, könyveim, eltűnik a szemem elől, a vízcső is fejem fölött. Apáca vagyok, sose voltam ilyen tiszta. Én nem akartam a virágokat, csak feküdni akartam Tenyeremet fölfelé tartva és csak lenni-létezni teljesen üresen, Micsoda szabadság, nem is tudod micsoda szabadság ez - A békesség olyan óriási, hogy elszédít, És semmit se akar, se jelvényt, se csecsebecsét. Olyan, mint amikor elér a halál; elképzelem Ahogy összezárják a szájat, mint áldozás után. 1046
