Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Boda Magdolna: A stoppos; A kék füzet; Utazás (novellák)
Nem ment többé templomba, nem járt vásárba, elmulasztotta megülni az ünnepeket, elhanyagolta régi barátait. Csak olvasott. Nem törődött szeretteivel, szomszédaival és ismerőseivel, és észre sem vette, hogy azok elhagyták őt, mint egy bolondot. Háza telis tele volt könyvhalmazokkal, és a halmazok tornyokká nőttek az idők folyamán. Már nem volt hely sem ülésre, sem járkálásra. Csak olvasott és olvasott, már enni sem evett eleget. Egy idő után pedig úgy érezte, eljött az ő ideje és elhatározta, hogy mostantól pedig nem olvas, hanem ír. Elhatározta, hogy semmiképpen sem hal meg úgy, hogy ő maga ne hagyjon hátra valamit. Elővette a világoskék fedelű vonalas füzetét, amely már oly régóta porosodott tölgyfa íróasztalának fiókjában és csak nézte. Nézte, de nem tudott mit beleírni. Valami nagyon fontos és lényeges gondolat után kutatott elméjében. Talált is néhányat, ám egyikben sem volt bizonyos. Attól félt, hogy butaságot ír és kinevetik érte. Elhatározta, hogy csak akkor ír a füzetbe, ha olyan dolgot lesz képes beleírni, ami fontos és lényeges, ami miatt bejegyzik majd az ő nevét is a bölcsek vagy a nagy idők könyvébe. Azt gondolta, hogy az a legjobb, ha nem ír még a füzetbe, mert az már megmásíthatatlan, az már nem javítható, az már örökre érvényes marad. Elővette hát apjától rámaradt egykori palatábláját, elvonult a ház legeldugottabb zugába és írt. Leírta az első mondatot, aztán nézte egy darabig és letörölte. Megint írt és megint letörölte. írt és törölt. Ez így ment nap nap után. Egyre jobban bántotta a dolog, hogy szertelen és híres tudománya ellenére eddig még nem alkotott semmit. Egyre múlt az ideje, fogyott életereje. Ahogy múlt az ideje, úgy vált türelmetlenebbé. Ások hiábavaló nap már dühítette is. Egy napon türelmetlensége olyan hőfokra hágott, hogy egyetlen palatábláját a falhoz verte és az ezer darabra tört.- De hát képtelenség, hogy nem vagyok képes egyetlen gondolatot se leírni, ami az enyém és csak az enyém - szidta magát zúgolódva. - Még azt sem tudom, milyen a házam mögött hullámzó tenger. Persze, hogy tudom, milyen egy hullámzó tenger, láttam ilyet festményeken, olvastam is róla éppen eleget, egészen pontosan tudom, milyen egy tenger, de fogalmam sincs már, hogy milyen ’a’ tenger ... itt. A tenger, itt, ahol annyit játszadoztunk Estherrel, a húgommal...- Igen, igen a húgom... jól emlékszem például Esther arcára, de már teljesen elfelejtettem a hangját, már nem tudom hallani csilingelő kacagását... de ez már régen volt, vajon ki adhatná vissza hangjának hallását csak egy percre is? Szomorúan ült és bámult hol csak valahová a messzeségbe, mintha rég elvesztett távoli dolgok visszatértét remélné, hol pedig a kinyitott kék füzet lapjára. Azon az éjjelen meghalt. Még a hajnal se érkezett meg. Az ég ezercsillag szemmel figyelte, ahogy ott feküdt az öreg Alucino elhagyatva, elfeledve, piszkosan a szanaszerte könyvei között mozdulatlanul, mellette pedig ott hevert nyitva a kék füzet. Üresen. Fehéren fénylettek vonalas lapjai a holdvilágnál és világított ürességében, sejtelmesen. 996
