Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Marafkó László: Létnapló
MARAFKÓ LÁSZLÓ Létnapló Voltaképpen (mi is ez a voltaképpen?) mindig is az izgatott, hogy a szavak nélküli miként tudna másban is azzá válni, ami eredetileg volt. Az írás ki- váltódása és átváltozása - nem életté, hanem az életben fellelt és másoknak is megélhető mirákulummá. Bíbor dermedés. A Nap olvadtvas-tüze a sarokba vetül. Fénymacska - összegömbölyödve. Megsimogatható. Érintés nélkül ő cirógatja a téltől elfásult lelket. Vasárnapi ebéd után ejtőző délután. Mármint a felnőtteknek ejtőzés. Neked tömény unalom. Aranypor-napfény. Átsurranni a szomszéd bérházba, ahol a barátaid laknak. Műköves lépcsőház, a csapóajtó legyintése mögötted. A függőfolyosók vaskorlátjainak liánjai. Béke, csend. Mint egy tolvaj, végigfuttatni szemed az ajtók vaksi kis üvegtábláin. Semmi gyanús jel, hogy élet lenne mögöttük. Szorongva, hogy egy felnőtt rákérdez: „Mit akarsz?” Egyedül átvészelni az elkövetkező órákat. Aztán újra eljön a belopózás ideje, s leng mögötted a férfikor kétszárnyú ajtaja. Egy rég látott külföldi város kaptárházai. A gerendavázas középkori épületekben kiskocsmák, a legkülönfélébb nációk ízlésére berendezve. Azon a nyáron, amikor betévedtem, forrt az élet, a zenészek az utcán nyaggatták szerszámaikat, az italtól a tetőig habzott a kedv. Most a székek glédában a falak tövében, a padiatok felhajtva, a zsalulapok lehúzva. Kisgyerekek ugrálnak egy boltív alá húzott asztalon. Falevelek iramodnak meg a szélben — aszott lábacskák a macskaköveken. A nyár partitúrája kitépve - lekottázzák az őszt. Egy ajtón férfi lép ki. Végigmér. Soha nem találkoztunk, s már nem is fogunk. Ismeretlen tekintetének villanásával mindörökre búcsúzom a várostól. 972
