Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Viktor Pelevin: Ivan Kublahanov
szett neki ez a zene, és néha valódi gyűlöletet váltott ki belőle, különösen, amikor sokáig megakadályozta, hogy felébredjen. Mindez együtt - a hangok, a fény, az őáltala elviselt lökések és az őáltala gyűjtött tapasztalat — természetesen ahhoz vezetett, hogy őbenne a világ meg nem fogalmazott, meglehetősen tiszta képe alakult ki, amelyet körülbelül így lehetne szavakba önteni: ő maga a világ közepén lebeg, a világot az ő azon tulajdonsága hozta létre, hogy álmokat lát, és ez a világ bizonyos felépítéssel bír: a rend és meghatározottság közeli határán túl káosz uralkodik, amelyből a fény és a hangok jönnek. Egy vastag, valahol a lába alatt eltűnő kötélen keresztül a hasa közepéből árad ki a világ - azaz az ő életét magába záró gubó, és a gubót körülvevő káosz -, létezéséhez szükséges erő. Mi vár erre a világra? Erezte, hogy teste gyors tágulása következtében egyszer felszakad a burok, amely elválasztja őt a káosztól, és akkor katasztrófa következik be. De ez a katasztrófa csak az álmát érinti, ővele magával természetesen semmi sem történhet, mert - az örökkévalóságban nyugodva - ő az igazi, és ő az az egyetlen, ami történik. Aztán rájött, hogy képes a teste részeit mozgatni, és ezt az álmoktól való közeledő megszabadulás bizonyítékaként értékelte. Néha lágy ütéseket érzett és válaszolt rájuk; ilyenkor dörgő nevetés ért el hozzá, és valamilyen erő kívülről megsimogatta a gubóját. Az erő tevékenységében nyilvánvaló törvényszerűség érvényesült; csak meg kellett rúgnia a rugalmas és meleg válaszfalat, amely a káosztól elválasztotta, és válasz érkezett - lágy nyomás, amelyet mély, az egész világot könnyedén megremegtető turbékoló hangok kísértek. Ezek a hangok azóta voltak jelen létében, hogy hallani kezdett, és nagyon jól el tudta őket különíteni a másfajta, egymáshoz nagyon hasonlító, élesebb hangok sokaságától. Az álmában szereplő érzések nem váltottak ki benne elégedetlenséget, de egyszer egy új érzés adódott hozzájuk. Az egész gubóján szorító hullámok gyűrűztek végig, és ő megijedt, mert ilyent még nem tapasztalt. Hamarosan megszűntek ezek a hullámok, és ő felébredt, újra otthon találta magát, ott, ahol önmagán és a meghatározhatatlan gyönyörűségen kívül nincs semmi. De valami megzavarta a nyugalmát, valami kihúzta az otthonából az álomba, és amikor kizuhant oda, először is rettegés fogta el. Addig nem érzett fájdalmat, és nem tudta, hogy mi az. De most megismerkedett vele, és megértette, ez az erő képes rá, hogy bármeddig az álomban tartsa és ne engedje vissza a realitásba. A fájdalomnak ez a tulajdonsága volt a legijesztőbb, de ezen túl önmagában is rendkívül kellemetlen volt. Mindenhonnan fájdalom áradt feléje, és forrása az a fokozódó erő volt, amellyel gubója puha fala nyomást gyakorolt rá. Régebben úgy érezte, hogy ő maga a végtelenségig fog tágulni, amíg ki nem tölti az egész létező teret, most viszont kiderült, hogy a világ akarja őt egy pontba összenyomni, visz- szatéríteni addig a pillanatig, amikor az akkor még ártalmatlan és érthetetlen álom elkezdődött. De ő most már nem tudott eltűnni. Egyszerűen nem volt abban az állapotban, hogy megadja magát az őt nyomó erőnek - csak szenvedni tudott, és várni, hogy mikor ér véget a szenvedés. Iszonyatos görcsök gyűrték és hajlították meg; már azt hitte, hogy ezután ilyen lesz az örökkévalóság, amikor testének amellett a tartománya mellett, amellyel a hangokat hallotta és a vöröses de904
