Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Viktor Pelevin: Ivan Kublahanov

rengést érzékelte, hirtelen fénylő nyílás jelent meg, és érezte, hogy az egész világegyetem kíméletlen erővel kinyomja rajta keresztül.

Képtelen volt megakadályozni, vagy jobbá tenni azt, ami történik; egyszerűen érezte, hogy lágy, rugalmas csőben mozog, és amikor már minden erejével azt akarta, hogy minél hamarabb érjen véget ez az egész, kívülről valami a segítségére sietett.

A szenvedése véget ért. Erezte, hogy az űrben lóg, és többé semmi sem ér hozzá a kezéhez és a lábához. Valami óvatosan a levegőbe emelte, és ő vakító, színes foltokat látott maga körül. Nagyon hideg volt; a száját kinyitva magába engedte a hideg űrt, és azonnal éles és vékony hang hatolt a fülébe; elég sokáig tartott, amíg csodálkozva rájött, hogy ő maga adja ki.

Hamarosan nyugodtan feküdt valami szilárd felületen, és több vékony lepel védte a hideg ellen. Időről időre levegőt engedett magába, és gyönyörködött új világának csillogó színeiben. A nemrég átélt félelem nyomtalanul eltűnt, és szinte semmitől sem félt.

Amikor végre sötét és csönd lett körülötte, felébredt és megértette, hogy az utolsó álma túl messzire vitte a valóságtól - olyan messzire, hogy majdnem elfelejtette, hogy mi az igazi élet. És ez még jobban megijesztette, mint az éppen csak véget ért rémlátomás. Érezte, hogy mindörökre elaludhat, és álmában azt hiheti, hogy álma ébrenlét; ezt annál is könnyebben hiheti, mert álmai egymást követték és egyik a másikból fakadt.

De megnyugodott, sőt jókedvre derült, amikor kellőképpen megvizsgálta ezt a gondolatot - hiszen minden, amit álmában gondol, szintén csak álma része, és semmi köze háborítatlan és örök létéhez. Az álmok és a realitás közti különbség nagyon egyszerű volt — amikor felébredt és eszébe jutott, hogy ki ő, határtalan boldogságot érzett; viszont álmában nem önmagát érzékelte, hanem a történéseket, és eközben elfelejtette, hogy valójában soha és semmi sem történhet vele, és félni kezdett.

Az álmai gyönyörű és elragadó szórakozást jelentettek számára, és attól csak lebilincselőbbek voltak, hogy még azt is elfelejtette, tulajdonképpen ki szórakozik — ő mintha megszűnt volna létezni, és valami felfoghatatlanul bugyuta dolog jött létre őhelyette az álom idejére.

Azt is megértette, hogy miért álmodik — egyszerűen az ő lét fölött gyakorolt végtelen hatalmának kifejezését jelentették az álmok.

Szenvedés és félelem nem létezett, de ő létrehozott egy fantom világot, amelynek legfontosabb alkotó részei voltak, és néha alámerült ebbe a világba, miközben egy időre ő is fantommá változott és megszakított minden kapcsolatot a realitással; így nemcsak minden létezőt ölelt magához, hanem azt is, ami valójában nem létezett. Meg aztán, a végtelen és háborítatlan boldogság is elég unalmas lett volna, ha nem tudta volna olykor kívülről belevetni magát, hogy minden alkalommal újra megismerje. Semmi sem jelentett számára olyan erős örömöt, mint a felébredés, de ahhoz, hogy gyakran érezze, gyakran kellett elaludnia.

Közben az álom a saját törvénye szerint fejlődött. Fokozatosan törvények alakultak ki, amelyek szerint eltűntek és megjelentek a hangok és a fényfoltok; megtanulta, hogy elválassza az okot és a következményt, és az értelmetlen ingerforrások áradata hamarosan arcokra, hangokra, égre és földre vált szét. Gyakran hajoltak fölé ketten, akikből szeretet és gondoskodás áradt: so905