Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"

Korszakváltás című verse is nagyjából ezt a hangulatot örökíti meg: Jtt volnánk fiúk / mégis itt volnánk / ... / kibírtuk mégis ezt a 20 évet, / ami a miénk, / már senkié sem / ... / ránkmaradt végre / ez a kis ország / ... / csőstül, csődöstül / ... / Fiatalságunk / ki adja vissza, / főszerep-álom / mindig statiszta / ... / Ki erre lépett, / ki arra lépett, / volt ki a színről / végleg lelépett / ki erre tévedt, / ki arra tévedt / és nincs felmentés, / és nincs ítélet”.

Legújabb válogatott kötete (Vi(g)aszkereskedés) tükrében szinte egész költői útja átrendeződik. Nyilvánvalóvá válik az életmű benső hitelessége, őszintesége, ugyanakkor játékos-vibráló „kísérletező” volta is. „Mindig fogékony voltam a nyelvi játékok, a groteszk iránt, de az értékek érdekében fogalmazok gunyorosan - vallja a 60. születésnapján vele készült interjúban (Magyar Nemzet, 2002. febr. 27. 14. p.). — Nem a szent eszmék lejáratása a célom / ... / Sóvárgok a klasszicista szépségideál és a tradicionális erkölcsi értékek iránt”. Tudomásul veszi - hisz mit tehetne? -, hogy a teremtés „tökéletlen”, s az ember magára hagyatott a létben: „Isten a magányra ráunt, / így jött létre a mi világunk. / Mire a sötét fénnyé tisztult, / önnön művébe belepusztult / ... / Azóta itt a földön fásult / lények cipelik árvaságunk” (Befejezetlen teremtés).

Nem nosztalgikusan, cukros-sziruposan idézi meg az ifjúság emlékét, hiszen megraboltnak, kifosztottnak érzi magát: „Felhős a szem / és fátyolos, / az ifjúság / elátkozott, / hány mélyütés, / hány tévedés, / és véreres / a szemfenék, / s egy könnycseppben / a semmi ég... / Fordulj el, / vissza se nézz! / ... / Fuss el, ha tudsz, / ne átkozódj, / mert sóbálvánnyá / változol, / ki visszanéz, / az elveszett, / és hordja mint / szégyenbélyeget, / hogy vesztes ő / és kárhozott, / az ifjúság / elátkozott...” (Da/ az elátkozott ifjúságról).

Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy közös történelmet éltünk mi itt mindannyian, másokat okolni a sorsunkért (kudarcainkért, vétségeinkért, avagy sikereinkért) nem lehet - mindannyian felelősek vagyunk az elmúlt fél évszázad történéseiért (ki azért, mert közreműködött; ki azért, mert elviselte): „Kezemben reszket, / billeg a mérleg / (miért épp én ítélkezzek?), / s mindkét serpenyőn / súlyra-súly, / bűnös, áldozat / farkasszemet néz - / és kínunk halhatatlanul” (Közös gyékény).

Az idő múlásával költészetében jóval nagyobb hangsúlyt kap az ún. szövegirodalom. Montázs-szerűen egymásba épített - olykor egymásnak ellentmondó - sorrészletek, feloldott szóhatárok, szótag- és betűvetések lazítják fel, teszik többértelművé a szóhasználat szintjén is a szövegeket, lebegtetik re- alitás-szürrealitás határán, lehetőséget hagyva a többféle értelmezésnek (merev szem(h)éj, Sivatagi holdkór, A barométer álma stb.) Itt már a groteszk az uralkodó esztétikai minőség, hisz amit megértünk, ami az elmúlt tíz évben történt velünk, az az abszurditás körébe tartozik. Szisztéma című szövege utal erre: „hirtelen megérni ezt-azt / s egészen sárgán (is) / érni még tovább (ho- vább) / majd az ér / lelést mívelve (bűzlő rothadásig) / titokban / maradni / prim / őrnek / (a piacon)”. Hagyományosabb módon ugyanezt a közérzetet sugallja a Dante-emlékszonett (Skolasztikái tanulmány): „Ki itt belépsz...’, nos hát beléptem / nyomod követve, jó Alighieri / ... / Tolong a kárhozott sereg, egészen / úgy, ahogy hatalmas látomásod méri; / ... / siralmas árnyak közt dühöngök falfehéren... / ... / Ó, drága Dante, kínos döbbenettel / hajszolódom bugyraidon végig: / pokolból mennybe nem, másik pokolra jutsz!”

875