Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"

Maga a Vi(g)aszkereskedés című ciklus leginkább a posztmodern nyelvi játékokhoz hasonlítható. Olykor a keserűségig frivol hangnemben szól költó'nk mindarról, ami még „szent” lehet/ne számunkra — akár a magán-, akár a közélet síkján -, de amiben hinni már nem tudunk, Ady és József Attila-„bevágások” ékelődnek a sorokba; a szövegkörnyezet egyértelművé teszi: amit ők még komolyan vettek, amire az életüket feltették, az mára már bóvlivá, olcsó tömeg-andalító porhintéssé változott a szórakoztatóipar szintjén (Kosz/toló, Adidas Co., Stelázsi-vers I-IIL, nyulambuli stb.). A (nyers) fals popótikai tör- (le)lemény ismert kelet-európai kódra pedig leszámolás a magyar irodalomban szokásos/elvárt szereptudattal („váteszi” iránymutatás, közéletiség, optimizmus, érthetőség stb.). „Fűrész/por tá(r)sadalom orv olvasója / szó-halomban (dalomban?) ne keress víg ezt/azt / nem vagyok vi(g)asz kereskedő he / yes lő dörgő da(da) / hit eledeled eddig sem volt n(y)álam / ... / kibicek lesnek nem vagyok hazard őröd / ráteszed/váteszed kiből látomást csapolsz / a költői rész- (l)egen”.

A Falvédő szövegek, fal(s) védőszentek című opus pedig - L. Simon László kifejezésével élve — „az utóbbi évtizedek magyar avantgárdjának egyik legizgalmasabb szövegműve” (Szépirodalmi Figyelő, 2002/2. 85-86. p.). Szerzőnk mintha levelet írna közelebbi hozzátartozóinak, távoli ismerőseinek, közéleti szereplőknek, mindazoknak, akik az elmúlt fél század részesei voltak, az egész „díszes közgyűjtemény”-nek - Karinthy Frigyes ars poétikáját követve („Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”). Közben kérdések sorát teszi fel kinek-kinek: ,átment-e a Sóhajok Hídján?” Bizony az eredmény elég szomorú: .Mindenki leesett! Nem nagy eset” - fölkelt és továbbment; most pedig dáridózik-hejehujázik, „mentők sziréneznek... szirénáznak / ... / a végtelen csúcsborzalomban”. A nagy kavarodásban végül is ki-ki „visszakívánkozik oda ahonnan önként...es rendőrként távozott. / ... / Ujjúkon meghatóan csillog-villog a sok hét karádys jegygyűrű. Gyűszű. Lejárt szabadosságuk... szavatosságuk szimbóluma. I... / Az ismert nagyvállalat házilag csomagolja... Darabját... párját, illetve: pártját két hordó eredeti rézgálicért...”

És így tovább, oldalakon át variálva. Szó sincs tehát arról, hogy a szövegirodalomnak ne lenne mögöttes tartalma, „mondanivalója”! Csak éppen áttételesebb síkon jelenik meg, s kicsit több „bogarászást” kíván! A zárás - jó „ma- gyari módra”! - közismert nemzeti naivitásunkra, hiszékeny ámulni-tudá- sunkra, örökös rászedettségünkre utal: M°st pedig gondosan töröljük le a lábakat, és föl a falvédőre! Egy-kettőre! Ott a helyünk, bérelt helyünk, operabérletünk. Albérletünk és főbérletünk. Lakáskiutalásunk. Egyénileg és kollektive. / ... / Ne tolongjunk mindenki fal... fólfér! / ... / S ha egyszer fönn leszünk, nem megyünk le. Bárhogy is csalogatnak... Soha, soha! Amen. A, nem!”

így, szép jelszavainkkal, szedett-vedett betyárbútorainkkal, négyökrös szekérrel, Bözsike édessel, Bodri kutyával, sátorfával, akáclombos kisfaluval vonulunk tehát a jövőbe. A dadaista kollázsokra emlékeztető vendégszöveg- halmaz nép- és műdalainktól a legmagasabb költészetünk kifejezéskincséig mozgásba hozza a nyelvi kliséinket, rögzült szófordulatainkat, ezzel is érzékeltetvén, hogy általános, közös mentalitásunkról van szó („az Élet nem nagy vigalom, de ámulni lehet” - ahogy Ady mondta volt majd’ egy évszázada, s lám, a XXI. század elején sem vár ránk különb jövő, mint a XX. század haj876