Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"

zisok harsogása közepette valami tisztára, eredetire vágyik, annak ki kell lépnie az ördögi körből, s vállalnia kell az együtt-nem-harsogás számkivetett- ségét, a non-konformitás ódiumát: „két kézzel kapaszkodom az álmennyezet gipsz-hopsz stukkóiba / csili árokba lemondok a mutatványról / (m)uszályos félelem igazgat / nem nyalókás merény / lemondok lemondásomról: tisztelt közönség/esség / a vártvártvártvártvártvárt / pro-dikció / elmar / ad” (a lemondóka című vers zárása).

A visszavont létezés állapotában színükről fonákjukra fordulnak a dolgok: ami a hagyományos értékrend szerint „erény” volt, amit önmagában is mint értéket őrizni-védeni próbált: az mind kárára vált, vesztét okozta. Becsületesen, őszintén, tisztán élni ebben az immorális, hazugságra épülő világban - öngyilkossággal is felérő életveszélyes „vétek”! (Ahogy József Attila mondta: „a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek - / az a pokolnál jobban éget.” - Bukj fel az árból) Istennel perlekedő versében tehát - anti-Balassiként- Péntek Imre azért fohászkodik: „Bocsásd meg U. I.: iíjúságom bűntelenségét / sok hitét, undok tisztességét / töröld el jóságát, minden hűségeskedését” (.Rontott Iái /Balassi strófák). Ha ilyen értékválságban fulladozik ma - milyen lesz a holnap, holnapután?

Azóta megtudtuk... A nyolcvanas évek derekán ironikusan, szinte célba- találó hitelességgel felfestett jövőkép mostanra valóra vált. ,,A szent célkitűzés előttünk - írta volt költőnk. - Mögöttünk a múlt. Kimúlt. Célirányosan. Célzatosan. Célra tartva. Koncentrálva. Semmi másra. Máshol... másulva teljesen. Átformálódva. Új emberré válva. Újjá kovácsolódva. Edződve. Az indulás füzében. Hevében. Ä célegyenesbe érve. Átszakítva a célszalagot. Mellbedobással...” (Holnapután).

A Holt verseny című kötet a nyelvi szinten való kísérletezés eredményeivel gazdagodva ismét újabb fontos állomás Péntek Imre pályáján. Szigorú és koncepciózus válogatással csak azokat a verseket emeli be a kötetbe, amelyekből egy bizonyos „pályaív” rajzolódik ki (az 52 régi mellé 42 újat állít), s amelyek az 1989-90-es fordulat szellemi tapasztalatait rögzítik. Épp ötven éves, pályája delelőjén áll. Úgy érzi, holt versenyben van önmagával („se győzni, se veszteni nem lehet itt igazán!”). A költők „holt verset írnak (holt nyelven) / nem papírra (esetleg) vízre levegőre / dohány— és mennyboltra / salakpályára dünnékre sivatagra / az olvasó népnek / olvashatatlanul”. Tehát ők is mindannyian „holt versenyben” vannak önmagukkal - használni nem tudtak, de legalább „saját erőnkből akarunk fólegyenesedni a görbült téren” {Időben). Magát a rendszer- váltást rezignáltan éli át: kicsit későn jött, s nem is azt hozta, amit vártunk! „Ez a harc (biztos) nem a végső / inkább tolongás (felfelé) a lépcső- / házban, mely úgyis leszakad” (Félrearc).

A „Kilencek” pilisborosjenői közös estjén 1993-ban így jellemzi nemzedéki sorshelyzetünket: „Be kéne vallani a tétova, tunya éveket, az idétlen álmodozást, a vak hitet. Azt, hogy láttuk: mások kellenek, mások kelletik magukat. Nem mi. Mi - nem. Azt is sietve hozzáteszem: kelletlenül tettük így. Mások- voltak; mi - mások voltunk. Másul tunk, amikor mindenki - vagy legalábbis sokan - másolt. Fáztunk, másságunkat takargattuk szégyenlősen”. így most is ő - s az egész nemzedék - lett a vesztes. „De ez egy igen jó minőségű drága veszteség. Nem szabad veszni hagyni / ... / Ez az, ami biztosan enyém” (ld. Vasy Géza: A Kilencek, Felsőmagyarországi Kiadó, 2002. 33. p.).

874