Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"

önirónia ágyazott meg a nyolcvanas években felvirágzó, a groteszk eszköz- rendszert előnyben részesítő posztmodern „szöveg-irodalomnak”.

Péntek Imre - részint nyugtalan természete, részint nem-szerencsés házasságai miatt - „örök vándor” volt. Városról városra, munkahelyről munkahelyre űzte a sorsa. 1979-1983 között a szombathelyi Életünknél, majd rövidebb- hosszabb ideig Veszprémben, Keszthelyen próbál szerencsét, végül Székesfehérváron telepszik meg, ahol végre otthonra is talál (több mint 15 éve ott él). Kitelelni című versében meg is örökíti ezt a vándoréletet: „68-ban, 69-ben / összekerülve, 74-ben, 75-ben elmenekülve / Ma sem szívesen gondolok rá / ... / Miskolcon, Pesten / nem volt lakásom, / Szombathelyen sem / maradásom / Ma sem szívesen gondolok rá...”

Néhány évig a Fejér Megyei Hírlap kulturális rovatát szerkeszti, majd a rendszerváltás folyamatába kapcsolódva, új reményekkel telten, lelkesen, 1990-ben megalapítja Bakonyi István irodalomtörténésszel együtt az ÁRGUS című folyóiratot, amely mára rangos havilappá nőtte ki magát, s Székesfehérvár szellemi-kulturális horizontját országos színvonalra emelte.

Válogatott köteteiből kibontható az az életfolyamat, amelynek során mind kritikusabban szemlélte az „itt és most” valóságát, egyre jobban eltávolodván attól a szellem-nélküli, mesterségesen kialakított-lefojtott értelmiségi létformától, amit a Kádár-korszak szánt ennek a generációnak. Eleinte inkább önmagát s szűkebb környezetét okolta kudarcaiért (Lassú ima, Kisvárosom, Emlékmű Feleségemnek, Szélben, Mint a koldus stb.), később viszont egyre rezignáltabban konstatálta: nagyon a mélyrétegekben, magában az élet működésében romlott el valami. Eljutott az élet feladásának megkísérléséig. „Fehér- kórházi ágyon fekszem, / alighanem megmenekszem, / körülpillantok: élek, élek! / De ki a fenének? I... I Menedékem az idegosztály / törzshelyem van az asztaloknál, / üdvözölnek az ismerősök, / ezek az élhetetlen hősök” (Az élhetetlen dala). Morális komolysággal és felelősségtudattal viseli mégis helyzetét. „Felgyűlik a napok szennyese, de ne feledjétek: / mindenkinek elszámolniva- lója van az Idővel / ... / Markába gyűrte a várost az ősz, ránklapítja az eget, / mint egy ócska doboz födelét, és eláztat roncsolt esőivel” (Szennyes napok). Lassanként tudomásul veszi, bele is törődik: „Örökös hátországban élek”; tudja: hiába sóvárog arra, hogy „valahol otthon legyen” e világban, ami még Tamási Áron Ábele számára reális kívánság volt. Hiszen a mi megromlott viszonyaink között az, aki személyisége belső magvát, én-azonosságát önfeladás nélkül próbálja megőrizni, nemigen boldogul (Hátország, A futamodó balladája, Értelmiségi epilógus stb.). A korai versek lázadó dalszerűsége, proteszt- hangulata szomorkás öniróniára vált: ,A világ ki- s befordított / egyszerre oda- s visszatetsző / nyilvánvaló, mégis titok. / Mert amit fognék valahol / össze- ugrik és elhajol / akár a vékony fűzfavessző” (Korai mér(l)eg).

A nyolcvanas évek derekán, amikor Lemondóka című kötete megjelenik, már szinte teljesen a groteszk szemlélet uralja líráját, nemcsak kép- és szó- használat tekintetében, hanem a legalapvetőbb nyelvi elemekben, grammatikai szinten is. Az elviselhetetlen valóságról - az elfogadhatatlan realitásról! - már csak így lehet írni; szét kell törni a hazugság-kliséket, nemcsak gondolati síkon, hanem a nyelvben is. Ha a világ „rend”-je álcázott, hamis, akkor nem hamisak-e a nyelvi konvenciók? Aki a magabiztos bombasztok, üres frá873