Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Földvári István: Az eső jött vele
Egy alkalommal kölykeit rejtő oroszlánnal találkozott valamelyikük, és az oroszlán a kasensi-fűből nekitámadt a jóval nagyobb elefántnak. A következő percben már érkeztek is az áldozat szétcsapott fülű, éles hangon trombitáló társai. Izórákba telt, de végül rászánta magát. A falu mellett, délen lankás terület húzódott, ott gyülekeztek a férfiak Outa vezetésével. Már messziről látszott, hogy nem jószántukból. Tömött csoportokban álltak Outával szemben, de távol, mint a tűztől. Úgy is tartottak tőle. Méltatlankodásuk moraja messzire hallatszott, s csak akkor hagyták abba az elégedetlenkedést, amikor ő megérkezett. Nagyon hosszú fél perc volt az, amíg nem történt semmi. Végül, mintha nem értené, vagy nem érdekelné, mi folyik itt, megjegyezte, hogy szerinte Outa nagyszerűen választotta ki a helyet, a dombok bár alacsonyak, mégis délelőtt és késő délután pár óráig árnyékban tartják majd a víztározót, s így nem kell kapkodni a munkálatokkal. Nem válaszolt senki. Egyetlen pillantásával utasította a négereket, hogy lássanak munkához. Nem fenyegetett, nem ígért, nem kért, csak szó nélkül nézte a csoportot, mígnem megmozdultak a lábak, s még azon a pillanaton is túl. A levegőben úszó indulatok, mintha sűrű folyadékot kezdtek volna kavarni, lomhán nekilódultak. Outa gerincén Lion-sur-Mer egy jeges hullámát érezte végigcsapni. A munkások megmozdultak, a szemek kitértek az idegen szeme elől, amit akkor is magukon éreztek, mikor már rég elhaladtak mellette, és a kiválasztott domb lábába vájták ásóbotjaikat. Egymás után láttak munkához, gyorsan, határozottan, mintha zsinóron húzták volna őket a készülő barlanghoz. Akik távolabbról, a faluból látták a jelenetet, később úgy mesélték, hogy az emberek nem is a saját lábukon mentek, hanem felemelkedtek, és a pár méteres utat lebegve tették meg. Ez nem volt igaz, valószínűleg a földből remegve párolgó forróság tévesztette meg a szemüket. 16. Az elefántok megérkeztek Motikoéra. Emlékezetük olyan volt, mint egy kőtábla. Súlyos teherként cipelték magukkal, de az egyszer bevésett dolgok nem csak egyéni életük végéig tartottak ki. Ez az emlékezet azt mondta nekik, hogy amikor Motikoén esik, nem kell éhezniük, mert a füvek a hátukig nőnek, és a bokrok elszaporodnak, és a fák lombot eresztenek. Három-négy csorda is egyesült a közeli szavannákon, ami csak ritkán esett meg. Akkor elindultak a víz irányába. És - ezt ők is tudták, mert erre is emlékeztek - elindultak az emberek felé. 17. Az őrszemek előre jelezték érkezésüket. Alig pár fős csoportokban jártak a vadászok, hogy be tudják járni Ankole tartományt egyik végétől a másikig. Először kétfelé váltak, és az egyik társaság északnak indult, a nagy hegyek irányába, átfésülni a fákkal benőtt szavannát. Mielőtt a hegyeket elérték volna, nyugatnak fordultak, ahonnan nagyapáik történetei szerint még a 12
