Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Földvári István: Az eső jött vele
század elején nagy elefántvándorlás indult útjára. A másik vadászcsoport délnek tartott, a füves területeken átgázolva felkutatta az állatok ismert ösvényeit, le egészen a Bwelle kiszáradt medréig, onnan aztán nyugat felé mentek tovább ők is. Útközben belebotlottak néhány elefántba, amik négyesével- ötösével vonszolták magukat az eső után, az oguagik ezekből az állatokból, az ő tanácstalanságukból laktak jól éveken át. Az európai és amerikai és afrikai orvvadászok őket hajszolták végig a szavannán kelettől nyugatig, és vissza. A négerek most nem bántották ezeket az elefántokat, mentek tovább, a nagy csordát keresték. Egyik reggel akadtak rájuk. A széljárással ellentétes irányból érkeztek, csak a rengő föld jelezte közeledtüket, a vadászoknak alig maradt idejük összeszedelőzködni és eltűnni. Egy kiszáradt vízmosásból figyelték, ahogy az elefántok vonulásuk közben letapossák enyhelyeiket. Amit előző nap nagy gonddal összegyűjtöttek és felépítettek, egy rakás törött gallyá, faággá, kéregdarabbá lapult. Mégis, ahogy ezt a pusztulást végignézték, mosolyogtak, és nem csak az arcuk örült és a szemük, de örült a szívük is. Ezután már ottmaradtak szorosan a csorda mellett, kísérték őket, hogy minél biztosabban és gyorsabban eljussanak oda, ahol egy egész falu várja őket. Apró ijesztgetésekkel terelték őket a megfelelő irányba, bár erre alig volt szükség, mert az elefántokat csalhatatlanul vezette három csillag, nappal pedig az ösztönük. Amikor a férfiak meggyőződtek róla, hogy az állatok egyenesen Motikoe felé tartanak - ez a falutól másfél napi járóföldre vált világossá -, előresiettek, így történt aztán, hogy négy nappal a nagy fehér dombok előtt megérkeztek a futástól kimerült vadászok Oguagéba. 18. Nem tudok aludni. Ez nem volt szokatlan, de most azért sem, mert a vadászat előtti éjszakán az oguagik is talpon maradtak, és a varázsló vezetésével a falu főterén gyülekeztek. Dupla sorokban ültek a nők, gyerekek és az öregek, csaknem zárt láncot vonva a tér köré. A sátor ajtajából figyelte, ahogy a törpe középütt egy elefánt körvonalát húzza a porba. Amikor végzett, a férfiak a szabadon hagyott bejáraton beözönlöttek, és mögé sorakoztak. Csak a jelre vártak, hogy elkezdhessék a szertartást. A dobosok fokozni kezdték a lassú ritmust, amit már lassan fél napja vertek. A vadászok kisebb csoportokra oszlottak, és nekiláttak, hogy a négy égtáj felől becserkésszék a vadat. Tánclépéseik közben le-lehajoltak, a homokba túrtak, marokszámra dörzsölték testükre a földet, majd fejük fölé kapták lándzsáikat, és az elefánt ellen vonultak. Ötletszerűen leguggoltak néha, és mozdulatlanná merevedtek, mintha csak attól félnének, hogy az állat meglátja őket. Bizonyára nehezükre esett a művelet a felfokozott hangulatban, hiszen a körben ülők keze-lába egy pillanatra sem nyugodott. A sátor előtt ő is érézte, hogy vére felveszi a ritmust, amit a dobok diktálnak. Teljesen süket csöndben, elbújva szokta az ember érezni ezt a dobolást, visszafojtott lélegzetének feszülését a dobhártyáján, amíg a füle bele nem sajdul. A varázsló már a tánc kezdetekor a kör szélére húzódott, és a főhelyen állapodott meg, a törzsfőnök közelében. Most, a végső roham előtt felharsant 13
