Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Török Gábor: A mítoszrombolás dicsősége
tanyasiak már maradék emberségüket is elvesztik. A mitológiai méreteket öltő abszolút hatalom magatehetetlen bábjaivá korcsosulnak. A kifinomult erő- szak-gépezet testileg és lelkileg is fokozatosan „bedarálja” őket. A szintén 1968-ban készült Fényes szelek ben egy kollégium 1947-ben történő elfoglalása ürügyén Jancsó elfogadtatja velünk azt a közismert tételt, hogy egy régi uralmi rendszert kizárólag a kegyetlenséget is vállaló harcmodorral lehet megsemmisíteni. Az 1969-ben forgatott Sirokkó cselekményének helyszíne Horvátország, ideje az 1930-as évek, témája a terror működési mechanizmusa usztasa-na- cionalista közegben, ahol még a vezért is föláldozzák a „magyar érdekek” oltárán. Korszakhatáron van az 1970-ben bemutatott Égi bárány, melyben ismét a vörösök és a fehérek küzdelme van a középpontban, de nem az orosz hadszíntéren, hanem a magyar Tanácsköztársaság végóráiban. A misztériumjáték műfaji szabályait is felhasználó történetben az éppen felülkerekedő hatalom minden esetben kegyetlenül lemészárolja a legyőzőiteket. A trilógia fejezeteiből és néhány későbbi Jancsó rendezésből is megállapítható tehát, hogy a rendezőt minden helyzetben ugyanaz: egy eszme, egy téma, egy szüzsé kerítette hatalmába. Különbözhetnek a korok, az országok, a társadalmi folyamatok, a szereplők mégis egy és ugyanazon eszmekörön belül maradva cserélnek maszkot. A mester a hatalom természetrajzát kutatva tehát mindössze egyetlen filmet forgatott, még akkor is, ha ennek a végeláthatatlan tekercsnek elég sok címe és fejezete van! Éppen ideje tisztáznunk, hogy mi teszi eredetivé a Jancsó fdmek történetiségét. A rendező - neves hazai kortársaihoz hasonlóan — ekkor még a múltban találja meg a jelent meghatározó módon befolyásoló történéseket, a morális létezés forrásait, gyökereit. Ehhez a művészi attitűdhöz minden bizonnyal hozzájárult a magyar történelem sajátossága: heves, dinamikus, drámai — nem egyszer tragikus - változékonysága az évszázadok folyamán. Jancsó historizmusának azonban van egy általánosabb háttere, egyben oka is. Egy nép történelmi képei nem csupán tények együttesét alkotják, hanem a kollektív önigazolásnak, a nemzet erkölcsi és társadalmi önfelismerésének, a felemelkedés alapjának is kódjai. A jubiláns rendező történelmi képsorai tehát egyúttal a magyarság szintetizáló erejű önarcképei is. A szintézisteremtés egyik legizgalmasabb formája a dezilluzionista alkotói magatartás, a misztifikált nemzeti legendákkal való leszámolás. A Szegénylegények ebből a szempontból is alapmű. Lejárt a jókaimóricos szemléletmód ideje - állítja a szikáran dokumentatív, ám mégis „emelt realista” hangvételű alkotásával a rendező. Rózsa Sándor betyárjainak machiavellista harcmodorral történő „likvidálásának” láttatása egyrészt fájdalmat ébreszt a nézőkben, másrészt úgy mutatja be a szegénylegények betöretését, hogy közben érzékelteti a romantikus mentalitás történelmi távlattalanságát. A sokrétegű mű egyik legfontosabb üzenete az, hogy a pántlikás operettmagyarkodás helyett szembe kell néznünk saját fogyatékosságainkkal, le kell számolnunk a ponyva-ízű nemzeti legendáinkkal, az illúziókkal, a konvenciók által szentesített érzelmességgel. Jancsó az ebben a korszakban rendezett többi filmjében is higgadt, szenvedélymentes, szigorúan racionális elemzőkészségről tesz tanúbizonyságot, és meggyőző érvekkel demisztifikálja a tör830
