Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Kelemen Lajos: "Így él talán egy más világ"
KELEMEN LAJOS Jgy él talán egy más világ” SZAUER ÁGOSTON KALAUZ CÍMŰ KÖTETÉRŐL Egy verseskötet mindig másként olvastatja magát, mint a benne közölt művek külön-külön. És nemcsak sajátos, a szépséget és a célszerűséget egyesítő jellege, és ebből eredő összetett hatása miatt. Noha ezek sem lényegtelen apróságok, de a könyv igazi többlete mégis a lapjain megjelenő művek kompozíciójából, közös jelenlétéből fakad. Szauer Ágoston karcsú, Kalauz című kötetében ez a leírt gondolatokon túli mögöttes tartam egy egészen különös hangulatú, zamatú, a lelassított, a meg-megtorpanó időből előderengő fénykép-valóság. Amelyben a tér, a teremtett és épült tárgyak, nemkülönben a teremtmények, mintha folyvást valami álomszerű kékségben lebegnének. „Halvány kilátó, szinte kék” - olvasható az Elfelejtett tájban. Egy verssel odébb kék a darázs, aztán egy közeli másik versben a madár „fent a kékségből” lép ki, miközben hallunk poszterkék víg vidékről, s a Jelenlétből azt is megtudjuk: „ott vagy az album egyik képén, / túl kéken... / / elől rokonok, szlávos jelleg, / szerepet kap valami csónak: / kis történetekbe kevernek.” Szauer Ágoston versei részben csakugyan kis történetek. De egyben annak a szürrealisztikus látásnak is a szülöttei, amellyel fölfedezi a hétköznapiság- ban a költészetet, titka jószerint éppen ebben az alapvető kettősségben rejlik. Ha pedig mélységét kutatjuk, az nem más, mint a rendkívüli és a mindennapos, az abszurd és a logikus közti folytonos ide-oda hullámzás. Némi túlzással azt lehetne mondani: minél kopárabb, semlegesebb - nemegyszer a mai angolszász líra hűvös és kopogóan száraz kijelentő mondatait is lefölöző — a versnyitány, minél meghökkentőbb jelentések felé terelődik a szöveg. Ásókkal inkább riporteri leleményről, semmint bennszülött költői vitalitásról árulkodó verskezdések - ,Áthívták este a sógort”, „Legalábbis kívülről szép ez”, „Udvar végében hinta lóg”, „Szemed lehunyod éppen” - elsőre tényleg csak ízüket vesztett zsurnalizmusoknak tűnnek. Ha viszont észrevesszük, hogy az ismerős tárgyi valóság, a látszat mögött ott van egy másik világ, a lélek valami vég nélküli nagysága (ahogy a Mögöttesben olvashatni: „Mert ők is köztünk élnek, / a láthatatlan formák”), máris kétséges, valóban kicsiny történet-e fölismertetni az egyszerű és logikus mögött a szellem mértéktelenségét. Szauer mégsem a mértéktelent énekli, a mindennapi gesztusok, formák, színek közegéből jut el addig a döbbenetig, hogy a szabályok talán nem is szabályok, hogy a minimális mindenség is csupa diszharmónia. De hát nem ez a rettenetes, egyszersmind nevetséges helyzet adja-e a dolgok abszurditását, amidőn a lehetetlen váratlanul és hirtelen lehetségesnek mutatkozik? A 825
