Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Kelemen Lajos: "Így él talán egy más világ"

kérdés költészetté alakítása - vagyis amikor „az ízekben a korszellem lapul”, amikor „a téma egy, / de eltérő a tartalom” - atekintetben maradéktalan írói siker, hogy nemcsak rámutat az abszurdumra, hanem már-már meg is ked- velteti.

Mihelyt odáig érne az olvasó, hogy muszáj szembesülnie a kérlelhetetlen bizonyossággal - tudniillik azzal, hogy „az egész át nem látható” -, Szauer ravaszul visszatéríti a köznapi létbe. Kiderül, hogy ott mégsem kiúttalan a világ, ámbár lehet, hogy az ellenkezője igaz, a döntés pillanatában azonban a kétség, a belső zűrzavar egyszerre mások; a távoli névtelenek játékává válik. Ezt a finom átváltást Szauer költészetének iróniáját és melankóliáját termő sokrétű árnyalatai teszik lehetővé. Súlyos dolgokról beszél, de erőlködés nélkül; amit lírája megtalált, azt a mában találta meg, és mintha mégse lenne az időhöz kötve. Hogy az idő és az időtlen kettőssége a költőben milyen végletes kedélyirányokat ébreszt, jól mutatja a Hipotézis egyik sorával - „Igaz hát, cseppfolyós az életünk” — ironikus párhuzamban lévő Betekintés: „Bögrék között koffeinkorong. / A cím sincs még a cédulán. / A mélyhűtőben ott szorong / egy több száz éves délután.”

Ezek után joggal kérdezhetnénk, egy olyan valóságnak, ahol a dolgok megszabadulnak saját súlyuktól, s így voltaképpen semmiféle kockázatot nem jelentenek, mi értelme van egyáltalán, ha mi magunk úgysem tudunk kívüle maradni az időnek. A költő, aki a mában érzékel, de az időtlenség honában alkot, vajon nem a művészi tét elől menekül-e? Az ambivalencia, amely a rendkívüli és a hétköznapi, az abszurd és a logikus közt hullámzik, igencsak eleven ritmusként hatja át Szauer verseit, miközben a díszletet, a gondolatok játékterét ritkán tapasztalható természetes művésziséggel ábrázolja. A szabados élőbeszédig közvetlen hangnemben íródott, egy szuszra elmondható költeményei intellektuálisan is csiszoltak, érzik rajtuk, hogy szerzőjük nem ismeri a lazaságot. Mint látjuk, szó sincs tehát kibúvóról. Nehéz is volna tétnélküliségről beszélni olyan versek kapcsán, amelyek szépségkategóriáiban mindenütt ott van az erkölcs; a mívesség, a módszeresség hite és parancsa. És amelyekből - talán épp ezért — árad a nyelvi erő. „Mint hátországi nagytotál - / az alkony gömbje túldagad. / Küllők pendülnek fák alatt, / ütemre zökken egy kosár. / / Cipószínű a lenge zab, / fölötte átlót drót repít, / de rég nem zümmög semmi hírt, / egy fél világot, ím, leszab.” (Kerülő) ,Az udvaron ül. Könnyű filckalap, / napernyő árnya vágja kétfelé. / A lányregénnyel lassacskán halad, / most hűvös málnát húz a könyv elé. / / Karján végigsöpör, de nem bogár: / egy húszéves kis lencse barnul ott. / A lélekbúvárlás ma, mondd, hol áll, / ha önnön testén eltéved húgod!” (Egy mozdulatról) Az efféle virtuóz sorok eredetiségébe még a mesterektől (alkalmasint tán József Attilától, Brodszkij- tól) kölcsönzött tudás is belefér, mert igazán csak az: beillesztett tudás, és nem utánzás.

A kockázat másutt üt ki - egy-egy esetben - balul. Szauer Ágoston láthatólag igen tudatosan építette föl kötetét, a kompozícióval nincs is baj. Sőt, éppenséggel a javát szolgálja, hogy (a cikluskezdő oldalakat kivéve) minden egyes lapon két-két vers szerepel; mint a párok, mint egymás kontrasztjai. A könyv elejétől a végéig megtartott egy-fazonú kötött forma azonban több mint veszélyes - emiatt a rímelő strófákba szaggatott szerkezet bizony itt-ott ropog, a hangzás monoton, gépies, és a rímkényszer nyelv-erőszakot eredményez.

826