Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Márfai Molnár László: A referencialitás szövege
a véres költő című Kosztolányi-regény elemző bevonásán keresztül mutatja be. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, Lengyel az itt olvasható értékes elemzések során mutatja fel igazán azt a teoretikusi oldalát, melyet egyértelmű elismeréssel illethetünk, és amely megtalálható a Miért gyilkolt Édes Anna? valamint a Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornél-ban című tanulmányokban is. Arról van szó, hogy Lengyel Andrásnak a Kosztolányi-féle szereptípusok artikulálása kapcsán sikerül megszabadulnia attól a tehertételtől, amely az általunk bíráló szóval illetett kötetbeli tanulmányaiban még megvan, és amely vélhetőleg az egyik kiváltója lehet a kortárs irodalomtudományi irányzatokkal szemben kinyilvánított ellenszenvnek, de egyúttal a tőle való megszabadulás okozhatja a kanonikus Kosztolányi-olvasatokhoz képest történő innovatív elmozdulást. Ez a tehertétel pedig nem más, mint az eredendően háromféle módon érthető szerző fogalmának együttes beszédbe hozása, melyek közül aztán fáradságos munkával sikerül leoldani — éppen a szerep újraértékelése kapcsán - az elsőt, amely az egykor fizikai-szellemi valójában létezett konkrét személyt jelenti. A paradoxon ugyanis abban van, hogy a jelenlét megszűnte után az így értett szerző a legkevésbé megfogható, értelmezhető a későbbi vizsgálódás számára, a korábbi irodalomtudományi diskurzusok mégis őt tekintették a művek, azok jelentése és összefüggései végső instanciájának, rávetítve a szerző két másik értelmét, melyek közül az egyik az életvilág személyiségével sohasem azonos írói én (ezeket elemzi Lengyel szerep gyűjtőnéven), a másik pedig a művekben (nyíltan vagy rejtve) testet öltő fiktív szerző. (Erre vonatkozólag is számos értékes felismerés található Lengyel András kötetében.) A paradoxon másik oldalaként az irodalomtörténet számára kizárólag csak ezek a befogadói aktivitás bevonásával létező szerzők azok, akikkel kezdhet valamit, akikről érvényes kijelentéseket tehet, ha már mindenképpen a referencialitás problémaköre a kiindulópontja az irodalomtörténésznek. A Lengyel által hivatkozott Wolfgang Iser is arra hívja fel a figyelmet (The Act Reading, 1978), hogy az irodalmi szöveg — intencionális jellegéből fakadóan - a jelentésformálás, a jelentéskeresés aktusait indítja be az olvasóban, amely művelet a narratívum természete miatt a szöveg explicit referencialitása felől az implicit felé irányítja az interpretációt. Esetünkben mindez azt a belátást erősíti, hogy a szövegekből kiolvasható alkotó sohasem lehet azonos az életrajzi énnel, hanem csak a másik kettő, jobb szó híján ,fiktív” személy jelenhet meg, esetleg néha még zavarba ejtően sokféleképpen is. De ez elkerülhetetlen, ha belátjuk, aktuális jelenlétéhez nélkülözhetetlen az aktív befogadó feltételezése, aki az intenciók nyomán képezi ki a maga író-képét, és ha mindezt teoretikusként teszi, feladata tovább bővül azzal, hogy az általa megformált értelmezést további olvasók számára közvetítse. A korábban nyíltan és egyértelműen megfogalmazott bírálat nyomán - a kötet utóbb szóba hozott értékeit is figyelembe véve - belső küzdelmektől sem mentes tanulmánysorozat gyűjteményének tekinthetjük Lengyel András kötetét, amelyet az azonos tematika mellett a tanulmányok ellentmondásokkal tűzdelt folyamatjellege is egybefűz, mely folyamat egyértelműen az autonóm és innovatív beszéd artikulációjának kiküzdése felé mutat, és ennek tanulságai mindenki számára fontosak lehetnek, akit őszintén érdekelnek a XX. századi magyar irodalom jelenbeli értelmezései. 824
