Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Kun Árpád: Milyen az idő?

és egyszercsak a következő elágazásnál egy néhány négyzetméteres szabad vízfelület ötlött a szemembe. Ez a kicsiny kis tisztás maga volt számomra a csoda, mintha a Jóisten arra teremtette volna, hogy a stég szélére gugolva könnyíthessen magán a nádasban eltéved vándor.

Boldogan töröltem a fenekemet, egy pillantást vetettem hátra, hogy jó helyre pottyantottam-e. Csak akkor vettem észre, hogy a víztükör közepén egy bevonalkázott vízmérőbot van leütve, s egy frissen festett fémkeret fut körbe a tisztás szélén. Beszédfoszlányok ütötték meg fülemet. Bolyongásom - nagy meglepetésemre — visszahozott a bejárathoz. Csak néhány lépést tettem, és kiértem a nádasból.

Egy fura alak beszélgetett a pipázó horgásszal. Kackiás, felfelé pödrött bajuszt viselt, mint anno Alfred Dreyfus, vagy mint nagyapám legénykorában az olasz fronton. Kezeslábas lötyögött rajta, ugyanolyan pepita anyagból, mint a szélzsák, s a szélzsák eltűnt a meteorológiai állomás ajtaja mellől. Leültem a horgásztól néhány méternyire, mintha ezúttal a nádasban tett, közepesen érdekes séta után, blazírt figyelmem az aznapi fogás felé fordult volna. A pepita meteorológus bement a nádasba. Én meg - lesz, ami lesz - csak bámultam a hullámokon táncoló úszót, és legbelül talán arra gondoltam, hogy felelős vagyok még a szaromért. A kapás nem sokáig váratott magára, de a pepita

sem. A horgász, agyarára tolva pipáját beakasztott, a pepita felháborodva visszatért. „Milyen az idő?”, kérdezte foghegyről a horgász, miközben elkezdte fárasztani a halat.

Este a buszon, amely tömve volt a Sopronba visszatérő strandolókkal, az egész napos koplalás után pokoli éhség tört rám. Elővettem az anyám bepakolta sültoldalast, és falni kezdtem. Tele pofával, kenyér nélkül nyeltem a zsíros falatokat. Nemsokára a csapat érdeklődésének középpontjába kerültem. Poénkodó megjegyzések röppentek fel, ki-kitört a röhögés. Csudamód jól játszottam a szerepemet, én voltam az éhező bohóc. A gondosan lerágott csontokat a hátam mögé dobáltam, és kaptam is el a fejem, amikor azok célzottan visszafelé repültek. Az ökörködés csúcspontján, mintha egy szomorú villám csapott volna belém, egyik pillanatról a másikra elanyátlanodtam. A többiek csak lassan jöttek rá, hogy kiestem a szerepemből. Amikor rájöttek és elcsendesedtek, én már jóllakottan, krokodilkönnyeket hullatva zokogtam.

774