Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Kun Árpád: Milyen az idő?
Szóval csak kivételes esetben fordult elő, hogy elmentem az egyesület csónakházától messze eső budiig. Egyik éjszaka, ahogy ébredeztem, áttetsző képek pattantak szét szemem előtt zavaros egymásutánban, mint a sűrű rajban szálló szappanbuborékok, amelyek szivárványló felszínükön többszörös törésben tükrözik vissza egymást és a környezetet. Félálomban bámultam a sziporkázó mozit, és fokról fokra érezni kezdtem a testemet. Alig hogy tisztába jöttem, milyen pózban heverek az ágyon, épp csak elcsodálkoztam, hogy a takaró, amelyet elalváskor fülig magamra húztam, most a lábamnál van összegyűrve, amikor kimondtam magamban az ébrenlét első mondatát: >yJé, csikar a hasam!” Forgolódtam, élvezkedve nyújtottam a pillanatot, amelyben fortyogó hasamat újabb és újabb fájdalom járta át. Tudtam, hogy pár perc múlva megkönnyebbülhetek a vécén. Aznap reggel anyám egy nagy sült oldalast pakolt be, amihez egész nap nem jött meg az étvágyam. Viszont a hascsikarás visszatért. Alig ettem meg a szokásos almát, amikor éreztem, hogy hasamban elszabadul a pokol. Megfellebbezhetetlen parancsot adott ki a szükség, hogy rohanjak a budira. Vakon engedelmeskedtem. Az egyesület melletti első épület a távoli budi felé a meteorológiai állomás volt, kis, lakkozott fából épült palota, amelynek legmagasabb tornyán csillogó rézponty mutatta, hogy merről fúj a szél. Soha nem láttam mozgást az épület körül. Lakatlannak is hittem volna, ha a házhoz bevezető stég lengőajtajánál nem lett volna kiakasztva egy embernagyságú, pepita szélzsák, amely olyan hatást tett rám, mint a varjakra a madárijesztő. Talán kifinomultabb volt absztraháló-képességem, mint a varjaké, zsigerileg mégis a ház urának tekintettem a szélzsákot. A meteorológiai állomás titokzatosságát csak fokozta, hogy vele szemben, az üdülőtelep központi deszkajárdájának túloldalán kezdődött a Hanságig nyúló nádas, ahová keskeny stég vezetett be. Idáig értem, amikor kirajzolódott előttem a riasztó bizonyosság, hogy hiába akarom visszatartani, háborgó beleim elengedik terhüket, még mielőtt elérnék a budiig. Jó pár évvel ezelőtt már részem volt egy hasonló megalázó vereségben. A zeneiskolából tértem haza, de az ajtónkat zárva találtam. Teljesen kimerültem, amíg a kürtöt, amin aztán soha nem tanultam meg játszani, idáig cipeltem. Ledobtam a gyűlöletes kürttokot, ráültem, és sűrű könnyhullatás közepette beszartam. Most a nádasnak vettem az irányt, izzadó tenyeremben szorongatva a bélást. A stég elején egy pipázó horgász üldögélt. Lelassítottam lépteimet, sétámnak olyan látszatot próbáltam adni, mintha szimpla érdeklődés vonzana a nádas belseje felé. Mihelyt takarásba kerültem, újra rohanni kezdtem. A keskeny stég minden irányba elágazott, s nemsokára azon vettem észre magam, hogy egy beláthatatlan labirintusba tévedtem. Megbonthatatlan falként meredt a nád a stég két oldalán, alig hagyva annyi helyet, hogy tovább mehessen az ember. Letoltam a nadrágomat, legugoltam, de képtelen voltam kitenni a fenekemet a víz fölé, viszont össze-vissza vagdostak a nád éles levelei. Homályos emlék ébredt bennem, hogy talán ilyen lehetett, amikor pár hónapos koromban a bátyám bedobott a csalánosba. Könnyezve álltam fel, készen arra, hogy egyszerűen a stégre piszkítsak. Még azért tettem néhány elkeseredett és tipegő lépést, már amennyire a bokámra letolt nadrág engedte, 773
