Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Kun Árpád: Milyen az idő?
KUN ÁRPÁD Milyen az idő? A fertő-tói telep cölöpökön állt a végtelen nádas szélén. A vállalati üdülőket és a hozzájuk tartozó csónakházakat deszkajárdák kötötték össze. A világnak ebben az eldugott sarkában egyetlen egy, bár impozáns budi volt, amely egy jóságos vécés néni felügyelete alá tartozott. A klientúra egy hosszú stégen sétált végig, szüksége szerint szaporázva lépteit, míg eljutott a higénia e kicsiny birodalmába, ahová egy sárga kétforintos, egy „bélás” lefizetése ellenében beléphetett. S ha valaki elég gyakran látogatott erre, a forró nyári hónapok alatt szemmel követhette, hogyan születnek a vécés néni kötőtűi alatt a rikító színű fonálból a meleg sapkák egyik a másik után, hogy télen elcsúfíthassák a város harminc év fölötti női lakosságát. Mi természetesen, ha kisdolgunk volt, a csónakház mögé vonultunk. Én egy-egy, a víz szintje alatt alattomosan rejtőzködő cölöpöt céloztam meg, rég lebontott üdülőházak hínárral benőtt tanúit. Pár hónapos voltam, mikor bátyám kivett a babakocsiból, és az istállótrágya mellett buján tenyésző csalánosba dobott. Felcseperedve, ha vizelnem kellett, valami homályos bosszúszomjtól vezetve, nagyapám iklanberényi kertjében mindig a csalánok mellett kötöttem ki. Kiválasztottam magamnak egy csalántövet, és hűségesen jártam ki hozzá, mivel azt hallottam a bátyámtól, hogy a vizelet hosszú távon ártalmas a növényeknek. Elégedetten láttam, hogy egy-két borostás csalánlevél tényleg sárgulni kezd, s ezt nem a közeledő ősznek, hanem saját érdememnek tudtam be. A csónakház mögött állva már korántsem hittem annyira vizeletem pusztító erejében, pusztán ellenszenvemet mutattam ki a cölöpökkel szemben, amelyek miatt a vízitelepen életveszélyes volt fejest ugrani a stégekről. Általában már kora reggel, még otthon elvégeztem a nagydolgomat, miközben anyám bepakolta a hátizsákomba a szendvicseket. S mikor kijöttem a vécéből - ahol ilyenkor, mivel el kellett érni a fertő-tói buszt, a lehető legkevesebb időt töltöttem, amely csak néhány oldal elolvasására volt elegendő az éppen aktuális delfin-könyvből -, már vasalni kezdett, beszélgetve a többiekkel, akik megérkeztek időközben, hogy együtt menjünk ki a busz- végállomásra. Szokása szerint ilyenkor kapta el anyámat a kétség, hogy vajon elég lesz-e, amit bepakolt. Bicegve berohant még a spájzba, és egy kosár almával tért vissza. Hiába volt minden szabadkozás, ha nem akartuk futva megtenni az egész utat a buszig, egyszerűbb volt minél hamarabb elfogadni mindenkinek egy almát. Néha csak a buszon vettem észre, hogy ugyan több becsempészett alma is van a hátizsákomban, viszont a könyvet a piperepolcon felejtettem, amikor kezet mostam. 772
