Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Beke György: Nagyszentmiklós aranykincse
nyelvű, műveltségű népek teljes egyenlőségét ismerte fel és hirdette fennen. Egyetlen bizonyossága volt: a művészet, de ez számára mindenekfelett álló tanúság. Itt, Nagyszentmiklóson, a múzeum csöndjében újólag megértettem a tanúság erejét. Az újjászervezett múzeumban kétnyelvű feliratok. Bartók még élete delén úgy hagyatkozott, hogy ha netán az utókornak ilyen szándéka támadna, akkor mind a két nyelven, magyarul és románul állítsanak emléktáblát neki. Anyanyelvét féltette a mellőzéstől, hiszen — Trianon után — tisztában volt azzal, hogy román főhatóság alatt a román nyelv semmiképpen sem felejtődik el. Idők során megtörtént, hogy Bartók akarata - a kétnyelvű emlékezés - nem érvényesülhetett. Hogy végül mégiscsak győzzön az ő erőtlen kívánsága, szelíd igénye. A népek testvériségének és egyenlőségének elvét valló és ebben a szellemben alkotó Bartók Béla így lett védelmezője népe anyanyelvének, műveltségének, soha nem mások ellenében, de mindenkor másokkal együtt, a maga színeiben és lelkiségével. Tudott-e a gyermek Bartók szülőhelye aranykincséről? Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy hétesztendős kisfiú, olyan érzékeny lelkületű és röppenő képzeletű, mint a jövendő művész, ne figyelt volna fel a házukban is szállongó legendákra. Száz esztendővel megtalálása után is nemzedékenként megújuló, feldúsuló és elkápráztató téma volt a lelet. A paraszti képzelet a mesék világába emelte, az úri házakban tényeket tudtak róla, de ezeket az ismereteket is átszínezte a legenda szivárványa... Felnőtt korában Bartók, ha gyermekkori emlékeihez fordul vissza, sok mindent megtudhatott volna a nagyszentmiklósi aranykincsről. Ahány kutató történész, régész, ötvös, annyi magyarázat a kincseken olvasható háromféle feliratról, a keresztény jelleget mutató görög nyelvű szavakról, a csészék készítéséről tájékoztató török nyelvűekről, amelyek két nevet is elárulnak, az egyik Boila, a másik Butául, és ott a legnagyobb titok: a rovásírásos felirat!... Ajtony vezéré volt a kincs, aki a Csanáddal vívott csatája előtt ásta el a földbe? Sokkal régebbi eredetű? Géta lenne? Türk fővezér tulajdona? A kazár-alán- káliz kultúrvilág nyoma? Avar lelet? Bolgár? Legnagyobb rejtély itt a leletek felirata, amik pedig arra lennének hivatva, hogy eligazítsanak az eredetről és a hajdani tulajdonos(ok) személyéről. De nem ezt teszik, hanem eltakaiják ezt is, azt is; teret engedve bárminő kalan- dorságnak. A nagyszentmiklósi betűk ugyanis a rovásírás formáját vették magukra. Tájainkon pedig rovásírást erdélyi felfogás szerint magyar elődeink, jelesül a székelyek használtak. Nem holmi különcködésből, de ha már egyszer megörökölték, miért herdálják el, mint annyi más értéket az idők során? Ezért faragnak a székely temetőkben kopjafákat a sírok fölé, sajátos jelrendszerrel, amelyet csak a beavatottak tudnak „elolvasni”. Jó rejtekező hely a rovásírás és a kopjafa, üzenet mindkettő a múltból a jövőnek. Rejtekeziük azért kellett - és kell - a székely betűknek, mert sokféle veszedelem jött rájuk szülőhelyükön; törökök, tatárok, németek, románok képében. Különös, hogy - tudomásom szerint - a székely rovásírást nem próbálják megfejteni a néplélektan oldaláról, pedig alighanem ott rejlik a magyarázat. Nyilvánvaló, hogy végül is a régészet fogja megbízhatóan megfejteni a 714
