Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Beke György: Nagyszentmiklós aranykincse
„székely rovásírásnak” nevezett írásmódot, amely — mindinkább ez kezd bebizonyosodni - magyar írásmód volt hajdanán, vagyis egyképpen használták a Székelyfóldön, a Nagy Magyar Alfóldön vagy éppen a dunántúli Somogy- országban. Mivel magyarázhatnók másként, hogy a Szarvason, a Tiszántúlon 1983-ban megtalált, a földből előkerült négyszögletű csont tűtartóra, mind a négy oldalára „székely” rovásjeleket karcolt fel eredeti gazdája? Vékony Gábor régész tudósunk megfejtette ezeket a rovásbetűket: megegyeznek a nagyszent- miklósi aranykincs feliratával. Kiderítette a múlt vallatója, hogy a szarvasi tűtartó megvan 1200 esztendős (tehát a hivatalosan számon tartott honfoglalási dátum, 896 előtt használták a Tiszántúlon) és a rovások egy varázsszöveget tartalmaznak, amely magyar nyelven született meg. Tehát: magyarok alkották a szavakat egységbe, valaminő pogány szertartáshoz, és ők vésték be a csontba, akaratlan üzenetképpen a távoli jövőnek, amely nem érti, de annál szívesebben félreérti a székely rovásírás testamentumát. Ha pedig egyeznek a rovásbetűk a szarvasi tűtartón és a nagyszentmiklósi arany edényeken, akkor ezeket az edényeket is hajdani magyarok használták (talán készítették is). Nyilván, ettől a szentmiklósi leletek továbbra is a bécsi Kultúrtörténeti Múzeumban maradnak, a Kárpát-medence magyar múltjának mindmegannyi tárgyi emlékével együtt. De ezek a kincsek jelenlétük nélkül is találgatásokra, bizonyításokra, tiltásokra, babonaűzésre és babonaképzésre serkentenek. Miért ne láthatnék én is bele a magam képzelete szerint — hangsúlyozom: avatatlanként, mint annyi más avatatlan és avatott - az idők mély kútjába? Családi nevem alapján egyféle besenyő ivadéknak tartom magamat, persze, azoknál jobb magyar nem volt a föld kerekén, és kapóra jött a szentmiklósi aranyak „besenyő ere- deztetése”... Csakugyan, miért is ne lehetnének besenyő nyomok az időben, alig öt-hat kilométernyire Óbesenyőtől? Gondoltak-e a talányt megfejtő erre a „rokonságra”? Ha ez az én feltevésem igaz lenne és ha az aranykincs többségében magyar szavak fűzére, rovásírással felvésve, akkor egyértelmű, hogy a hajdani besenyők és a hajdani magyarok egyazon nyelven beszéltek, mégpedig magyarul... De lám, a művészettörténet lehűti lekesedésemet: létezett ugyan besenyő eredeztetés, de ez megdőlt! Jöhet az újabb feltételezés, újabb magyarázat, bizonyság és babona. Némelyek eközben folytonosan arra intenek, hogy ne nagyon feszegessük a rovásírás eredetét, mert a végén még a német fasizmushoz érkezünk el. Mivelhogy Európában leginkább a német ősök használtak rovásokat, és ezeket Hitlerék támasztották fel újra. Csírájában eltiporni hát a rovásírást, nehogy eszmei tévelygésbe essünk! Ha lehetne, kidöntenék a székely temetők kopjafáit is. Mégpedig - a képmutatás magasiskolája! - a kereszténység nevében. Mondják ugyanis, hogy már Szent István király ezer évvel ezelőtt dekrétummal tiltotta be a rovásírást, mint a pogány múlt kísértő emlékét. Felháborodtak ezen a rovásírás mai magyar hívei, akiknek egyesületük is van, éppen Vékony Gábor patronálásával. Erdélyben Ráduly János, a kiváló kibédi nép- költészeti gyűjtő csatlakozott ehhez a csapathoz. Egyik lelkes pesti „rovásíró”, Libisch Győző szükségesnek látta, hogy a nagy nyilvánosság előtt tagadja az istentelenség tévhitét. „Ezt középkori oklevél-szakértők szinte szóról szóra 715
