Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Szepesi Attila: Gyertyatáncosnők
A kulissza-világ és a papírmasé-arcok ellen védekezni kell. Maszkokkal, melyek eltakarják a valódi arcot. A maszk kétértelmű. Profán és szent. Viselőjét feloldja a közösségben, de alá is merítheti a kollektív tébolyba. A választékosság és a különcség a kultikus maszk világában közel esik egymáshoz, éppúgy, ahogy a paranoia is a szent megragadottsághoz. Nolde - és talán innen is a maszk iránti vonzalma — 1913-ban a pápuák földjén is megfordul. Oroszországon, Japánon, Kínán át vezet az útja. Ha ezután maszkokat fest, kínai és pápua szertartási álarcokat — sárgákat és haragoszöldeket, lobogó georginák társaságában -, csak jelzi, hogy ezek a tárgyak egyszerre profánok és spirituálisak. Valamiképpen az élet és az elmúlás határmezsgyéjén állnak. Fonákjuk, mely az archoz tapad, a halál szürkéjével viselős. Am festett felületük, melyen megcsillan a napfény, eleven arc másolata. Nolde Három orosz című festményének figuráin ugyanúgy van valami maszkokat-imitáló, lárvaszerű, mint a Keresztrefeszítésen, a Fivér és nővér címűn, vagy az 1908-ból datált parasztokat ábrázoló vásznán. Sugárzik e képekről, hogy alakjaiknak — a festő sugallata szerint - kettéhasadt a világa, és korántsem a keleti bölcsesség jegyében, mely szerint: Ami font, az lent, ami künt, az bent. Itt élesen meghasad a lélek. Lárvája vakon mered a világba, miközben benső álmai ismeretlen messzeségben bolyonganak... Nolde nyers és magányos lélek. A tehetsége kőszerű. Nehezen csiszolható. Nem tudni, volt-e valaha festő a közelében, akit látva megtudhatta, hogy létezik képzőművészet. Sokára jött csak rá, hogy ő festő. Csak negyvenévesen érik kész mesterré. A szélsodorta dűnék, melyek évről évre változtatják alakjukat, miközben a természetük a kezdetektől változatlan, a hullámok- tépte fatörzsek, meg a háborgó hullámok nem teremnek csodagyerekeket. De ezen a viharos földön az ősvilág még jelenvaló. Az elüszkösült facsonkok, a csigahéjak meg a sirálycsontvázak úgy hevernek a fövenyen, mint a Teremtő elunt játékszerei. Virág és maszk, ez a Nolde-művészet páros védjegye. Elet és legenda. Burjánzó inda és sziklabérc. Szirom és láng. Alapközege pedig a kollektív emlékezet, mely a méretlen tér meg a körkörös idő fennhatósága alatt áll. Szellem és kő. Ez a művészet, melyet a korábbi századfordulón modernnek mondtak, teljes visszakanyarodás az ősvilághoz, mert a történelem előtti időbe vágyik. Noldéban is él, mint íxja „Sóvárgás az ismeretlen, a láthatatlan és a felfoghatatlan iránt... Keresem az őskultúrák elveszett nyomait és emlékeit.” Ha alakokat fest, azok talányos és görbült csavargók, kultikus táncosnők, akik égő gyertyák körül hajladoznak, rovarszerű emberi lények és messzi tájak barnabőrű álomalakjai. Kóbor és szent lelkek, akiktől idegen a modern világ lineáris ideje. Egyik tüneményes fametszete, a Gyertyatáncosnők, akár művészete emblémája is lehetne. Hasonlatosan talán legelhíresültebb művéhez, a csörgő arcú, üszökfekete Prófétához, melyen az elnagyolt arc egészen fakéreg-szerű. Nolde festett és rajzolt ugyan táncosnőket és táncosokat máskor is. Az is igaz, hogy gyakori és már-már mitikus sugallató virág- és fa-ábrázolásain is mindig van valami táncszerű. Nem abban az értelemben, hogy motívumaik táncoló figurákra emlékeztetnek, hanem mintha magának a táncnak az időtől és tértől eloldott, az anyag és a muzsika határán mozgó őskarakterét kívánnák megra72
