Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Szepesi Attila: Gyertyatáncosnők
gadni. Nevezetes munkáján, az Alexandriai kikötő című képen is ott ropja egy karcsú asszonyi lény a lerészegedett mulatozók között. A kép veresarany fényeiben nem csak a lebuj hangulata, de a táj emlékének biblikus reminiszcenciái is ott bujkálnak a görbült, torz figurák vizenyős szemében és szakálluk csimbókjai közt. E figurák részegsége nem, vagy nemcsak debil mámor. Van benne valami szakralitás. Egy másik, pápua táncost ábrázoló munkája a maga egyértelműségével lep meg. Hiányzik e képéből, ahogy általában Nolde egzotikus természetű munkáiból az a nosztalgikus keresettség és kimódolt idill, mely Gauguin emlékezetes vásznain uralkodik. Gauguin egzotikus festményein ugyanis az európai időszámítás érvényes, Nolde hasonló képein viszont a kövek meg a vizek kronológiája. Az ő ősvilági lényei nemcsak ragyognak, hanem nagyonis esendőek és romlóak. A körkörös meg a lineáris idő határmezsgyéjén őrlődnek. Szeműkben ősi fény bujkál, de pipaszár végtagjaikat a modern világ fekélyei borítják. Am a Gyertyatáncosnők páros figurája még titokzatosabb és sokértelműbb, mint az egyiptomi lebuj vagy a pápua föveny táncosáé. Nehéz volna eldönteni, hogy ez a fametszet ősvilági jelenetet ábrázol-e vagy modern orgia képe hívta elő. Tulajdonképpen mindegy. Ugyanúgy lehetne egyiptomi vagy inka szakrális tánc, mint hellaszi szertartás részlete, bordélyházi pillanat Hamburgból, vagy épp Marseilles kikötői kocsmajelenete. Két elszabadult, angyalszerű nőalak hajladozik a billenő-lángú gyertyák között. Kígyószerű karjuk a levegőre írja jeleit. Aképnek háttere nincsen, ezáltal a táncos asszonyok szállni látszanak. Ugyanakkor, a fametszet feketéje miatt, van valami mélyen gyász-szerű sugallata a képnek. Emlékezés és mámor. Egyszerre szent megragadottság és álomi erotika... Nolde művészete nem a lineráis, hanem a ciklikus időbe ékelődik. A lineáris idő szürke és „hétköznapi”. A ciklikus idő minden pontja ünnep. Vannak ugyan e festészetnek korszakai, ám azok egymásra torlódnak. Egyszerre él a festőben valami emésztő nyugtalanság és meghitt derű egy-egy fövenypart alkonyatában, facsoport vagy parasztviskó árnyékában. Meghökkentő, ahogy ez a rusztikus lélek vonzódik mindenhez, ami szub- tilis, különös, sőt morbid. Mintha érezné, hogy a modern világ hasadtsága egyre elviselhetetlenebb. Ami ősi és amihez valójában vonzódik, csupa fekély. Ami szellemi, tehát az idők spiritualitásával átitatott, e boldogtalan világban újra meg újra a profán materializmus prédájául vettetik. Ahogy önéletírásában (Das eigene Lebens) jegyzi: „Az érdekel, ami túl van az értelmen meg a tudáson...” E szemlélet jegyében fogannak mitikus remekei, melyek tere és ideje oly tág. A Papnők, a Férfi és tündér, az Akt és eunuch meg A tudós és az ördög már címükkel is jelzik, hogy mindaz, amit kifejeznének, a valóságon túlinak reménytelen és hősi ostroma... Nolde piktúrája egyre karakterisztikusabb lesz az idő múlásával, miközben - és itt a feloldhatatlan dilemma - motívumai szinte elfogynak. Kései képeiről eltűnnek a billent házak, a kecses és morbid gyertyatáncosnők, a lovasok és a kóborló lelkek. Elfogynak a maszkok meg a viráglányok. Művei robbanó terét mitikus, kőszerű alakzatok lepik el. Hullámzó vizek, melyeknek partja sincs. Mocsarak szabdalta rétek, ahol az ég és föld határtalanul fonódik össze. Kopár tájak, melyek szélei ködbe mosódnak. Dűnék és szirtek. Fölöttük kéken és rőten lobog a szél. Haragoszöld fűben veres út, fönn fekete és arany 73
