Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

E folyamat létrehozta a modem — tudományra és technikára épülő — civilizációt és megsemmisítette a közösségek és a természetiség közvetlen érintkezéséből kinőtt kultúrákat, s kialakította az utóbbiak iránti negatív vagy igen szelektív viszonyulást. A civilizációs folyamat törvénye a mind nagyobb egységek és az általánosíthatóság létrehozása, amely a matematizálhatóság, a rendszerbe állíthatóság és a standardizálás érdekében a korábbi kulturális rendszereket megfosztotta eredeti különösségüktől és gyökérzet nélküli nyelvi üzenetekké degradálta azokat. Ennek során a korábbi korok életanyaga puszta példatárrá silányul, amely ilyen-olyan formában vagy megelőlegezi a mo- dernitás mértékadónak tekintett kategóriáit (princípium, individuationis, szabadság, ami persze csak a kötöttségektől való eloldódás negativitását jelenti, stb.), vagy pedig (ld. egyebek között Montesquieu De l’esprit des Zois-jától Hegel Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte-jén át Marx „ázsiai termelési módjáig” és S. Huntington The Clash of Civilizations-jáig a meglehetősen szegényes és egyhangú kínálatot) az európai fejlődés ellenpontozására használtatik föl.

A problémának persze ezúttal mélyebb gyökerei vannak. A polgári kor ugyanis — Hegellel szólva - csupán magáértvalónak teszi azt, amit a korábbi korok magánvalóan tettek. Korábban is jelentkezett az a két tendencia, amely a mást és a zavarbaejtően jelentkező korábbit megpróbálta a magáéba feloldani. A sokféleség egyneműsítésére való törekvés ugyanis már a Kari Jaspers- től axiális kornak nevezett nagy korszakváltással megkezdődött, amikor a korábban többé-kevésbé domináns közösségi helyett az általánostól eloldott egyes szempontjai fogalmazódtak meg (e kor legfontosabb történései Kínától a Mediterráneumig a VI-V. században zajlottak le), ám hamarosan az Imperium Romanum-ba torkolló hellenisztikus (világ)birodalmakkal az akkori oikumené egyetemessége a vallásoktól a filozófiai áramlatokig és az életmódig majd minden téren megjelenik (utaljunk csak a sztoicizmusra, a gnózisra vagy a vándorfilozófus alakjára). A másik tendencia a mássághoz való sajátos viszony, ami úgy tetszik, az emberi jelenség egyik inherens tulajdonsága a mai napig, ami azt jelenti, hogy a mást, az idegent, a merőben eltérőt, az „őket” nehezen vagy sehogysem toleráljuk, azt tehát vagy megsemmisítjük (ez a világtörténelem menetének tipikus útja) vagy a mi értékrendszerünknek megfelelően recipiáljuk, megfosztva azt a maga különösségétől. Ez utóbbi volt már a görög gyakorlat, az ún. interpretatio graeca az idegen kultúrákkal és vallásokkal szemben, s a továbbiakban a XIX. századig csak szabályt erősítő kitétel gyanánt találkozhatunk a másik sajátszerűségét elismerő, s arról objektív képet adó beszámolókkal.

Az irodalom első jelentéskörében tehát legtöbbször szétválaszthatatlanul egybefonódnak az együttélést szabályozó etikai, esztétikai, továbbá vallási szempontok. Az irodalom másik jelentése a történetileg jelentős és hatást gyakorló munkák összességét jelölné, s noha itt már nagyobb szerepet játszik az esztétikai szempont, e jelentés még magában foglalja a nagy vallási, filozófiai, sőt bizonyos tudományos műveket is, tehát az 0- és Új testamentumot éppen úgy, mint Cicerót, Ágostont, Montaigne-t, Buífont és Darwint. Valójában csak a harmadik felfogás korlátozná az irodalmat a fikció, a képzelet alkotásaira, s ez utóbbinál lenne az esztétikum a legfontosabb vagy a kizárólagos szem566